|| grandson ||
Kicsöng, for Inglish, plíz pressz nájn, elveszem a fülemtől, felvillan a kijelző, nyomom az egyest. Nyolc bites liftzene, loop loop után. Ezt a recsegős szart hallgatom majd, mikor pokolra szállok. Háromszor szakad meg a dallam az ütem felénél, háromszor ugrik fel a pulzusom és veszek hirtelen nagy levegőt. Jelenleg minden kezelőnk foglalt, kérjük tartsa a vonalat. Azonnal kifújom, a sok szájon át kapkodásban még hiperventillálni kezdek. Öt perc negyvenhét másodpercnél feladom.
P•csába.
Én a 90-es években voltam gyerek. Lelki fejlődésem szempontjából azok a játékok voltak a legmeghatározóbbak, amikben még nem volt automatikus respawn a legutolsó checkpointnál — ha meghaltál, kezdhetted az egészet elölről, az első pályától. Ha sikerült végigtolni a Prince of Persia-t az infó óra után a nagyszünetben, annak híre ment; még a büfésnéni is olyan elismeréssel nyújtotta át a pizzás csigát, mint a köztársasági elnök a Magyar Szent István-rendet.
Mi az a generáció vagyunk, akiket rohadt nehéz meetingre berángatni, és egyforma odaadással rühelljük a kimenő és bejövő telefonokat. Azért írok rád, mert így tisztellek az meg idővel, hogy akkor válaszolj, amikor készen állsz. Cserébe én is legalább két napig ülök majd az üzeneteiden. Így derült égből “rácsörögni” valakire, na hát az épp csak egy fokkal kevésbé intruzív, mint rányitni az ajtót szarás közben.
Egy önhibámon kívül ki nem pipált telefonhívás task nekem felér egy Prince of Persia-s permadeath élménnyel. B•sszus, egész délelőtt gyűjtöttem az erőt.
Öt perc múlva újra megpróbálom? Most jön az a rész, amikor hátravetjük a fejünket és hangosan nevetünk, jó lesz az öt napnak is. Mert ugye altatni kellett a babát, aztán a délutánba csúsztunk, biztos nekik is munkaidő vége lett, másnap délelőtt vásárolni mentünk, aztán tilinkózott a mosógép és teregettem (azt muszáj AZONNAL, ettől az ökomosószartól alapból is kicsit büdösek maradnak a ruhák), aztán talán hajat mostam, legalább is biztos, hogy tervben volt, aztán hoppá, péntek lett, mindegy, majd hétfőn, aztán eltelt egy hónap.
Újabban nem veszem túl jól a döccenőket.
A szülővé válás gondolatkör kapcsán akad jó néhány ilyen érdekes momentum; ezeket sokféleképpen lehet ám meg- és túlélni. Amikor átbillen az inkább nemről az inkább igenre, amikor kiderül, hogy tényleg lesz, amikor éppen úton van, amikor a leeresztett gimnasztikai labda hasadra plottyintják, amikor először bemész (HAHAHAHAA, foggal behúzod magad) a csecsemősökhöz megnézni a kis burritót, és amikor először állsz a saját előszobádban a tonna súlyú autós hordozóval a kezedben.
Aztán mindig van. Mindenhol van. A büfifoltok a kanapén, a kádat összecs•sző babaolaj, a krokodilos csúszásgátló, két köbméter pelenka (négyféle márka a babának, mert biztos hajnal kettőkor lesz kiütéses valamelyiktől, és Tena Supermassive Extreme Mega Absorbing anyának) (két ilyet véletlen valaki beleejt a Gellérthegyi víztározóba, a Belváros és Dél-Buda instant b•szhatja), el nem mosott cumisüveg, kakis rugdalózó, zizegő-zörgő textilkönyv, és anya négy kávés-, valamint két teásbögréje. Rég jéghideg már mind.
Aztán lesz játszószőnyeg, kistükör, BPA-mentes orvosi szilikon szenzoros fejlesztő építőtégla és sípos seggű gumikacsa a vietnámi boltból, és vastag karton lapozó, kiskanál, etetőszék és egészen függőlegesbe döntött sportbabakocsi. És több szuri, mint a Rekviem egy álomért-ban. Némelyik ajánlott fogyasztói ára jócskán magasabb is, mint a heroiné.
És lassan eltelik egy év, és minden csodásan fejlődik, és nagyjából van napirend és már valami felnőtt fejjel is játékként aposztrofálható tevékenységet is tudunk űzni, és mind a hat fogunkat megmossuk alaposan, és elfogy a brokkoli meg a zöldbab is.
És anya fejében valami még mindig k•rv•ra nem klappol, és úgy érzi magát, mint egy régi roggyant laptop jelképes mennyiségű RAM-mal, aminek eleve 70 százalékát éri csak el a rendszer. A gyári akksija rég halott.
Többyire minden oké, de rémisztően mélyre tudnak csúszni a napok, minden figyelmeztetés nélkül. Anya haja csomókban hullik, a mérleg úgy számol vissza, mint bújócskában a hunyó. Anya kitolja a zsámolyt a konyhába, hogy elérje a szekrény tetején az üveget. Anya újabban egy másodperc alatt gyorsul a százra, és idióta f•sz öregasszonyokkal kiabál a pénztárnál sorban állva, a buszon, meg akadékoskodó bkv-s jegyeladókkal az üvegablak mögött. Anya januárban szétrugdosott egy járda közepére odab•szott karácsonyfát, meg egy elektromos közösségi rollert. A babakocsit addig elforgatta, hogy ne mutasson rossz példát.
Anya szorong a saját intruzív gondolataitól. Anya félre ért, elfelejt, veszekszik és megsértődik a semmin. Anya kicsekkol, és meg sem próbálja megfogalmazni az érzelmeit. Anya sír. Anya a rajongásig odavan a kislányáért, igény szerint szoptat, babahordoz, együtt alszik, Montesszorul, babajelbeszél, énekel, mesél, szemkontaktál, egész nap négykézláb kergetőzik a földön, édesburgonyát párol, szőlőt hámoz, áfonyát negyedel, vigasztal, ringat, és gyűlöli magát, hogy egy életképtelen foshalom lett belőle. Anya titokban félre tesz a GYED-ből, hogy legalább tudja majd fizetni a terápiát a saját gyerekének, ha már a gyerekkorát tönkre tette. Anya nem tud egyedül kiszabadulni a saját fejéből, és nagyon hosszú hónapok alatt megérik benne a döntés, hogy segítségre van szükség.
“Jó napot kívánok, miben segíthetek?”
B•szki! Ez váratlanul ér, de ellenállok a reflexnek, nem nyomom ki. Levegőt persze elfelejtek venni, ezért a keresztnevem úgy trafálja seggbe a vezetéknevem utolsó szótagját, mint a nyoszolyófiúk a vőlegényt a balatonfenyvesi gokart pályán. Bemutatkozom, mint valami IKEÁs tartós acél sütőforma.
Kedves hangon szólt bele a hölgy, talán nem fog kiröhögni. Biztos nálam sokkal gázabb esetekkel is találkozik, elvégre ez a dolga. De lehet, hogy pont ez lesz a gond, hogy nem vagyok elég gáz? Tuti elém priorizják azokat, akik a Szabadság hídról, a turulba kapaszkodva telefonálnak. Bebeszélem magamnak az egész hülyeséget, el fog hajtani a francba.
Még mindig tök kedves. Kezdek gyanakodni, tuti az állami egészségügyet tárcsáztam? Vagy ez is huszonkilencezer-ötszáz lesz, mert ki van csűrve egy tál dizájner cukorka a recepciós pultra, és Ariana Grande hünnyörög majd a Sláger Rádióból, míg a váróban a magát roppant drágának álcázó műanyag kanapéhoz hozzáolvad a seggem?
Nemhogy kedves, egyenesen segítőkész. Glitch a Mátrixban.
“Jó napot, én, őőő, szóval időpontot szeretnék kérni. Mármint ha lehet. Lehet? Tényleg? Jaj, szuper, akkor, őőő, di-di-diktálom a TAJ számot.”
Kedélyesen adatot egyeztetünk. Elcsodálkozik, hogy hét éve nem a leánykori nevemen futok, pedig ő itten azt látja a rendszerbe’. A bababoltok promóanyag terítői bezzeg még a rohadt lépcső alatti gardróbomat is ráírják a borítékra.
“Rendben, akkor egy héten belül keressük telefonon, és megbeszéljük a részleteket a személyes találkozóval kapcsolatban.”
“Értem, nagyon köszönöm, viszonthallásra.”
Várjálvárjálvárjál, hogy mi? Ez komoly? Most akkor egy héten keresztül várok, hogy valaki egyszer csak valamikor felhív?
Neeee, a p•csába!