|| Woodkid ||
Nem volt ilyen egyszerű.
Ezerszer futottam neki a “szeretet” újradefiniálásának, de csak nem sikerült zöldágra vergődni vele. Vergődtem pedig, de rohadtul. Így a szívem egy darabkája, meg úgy az instant kötődés, meg amúgy a szférákba repítő anyatudat — én meg hunyorítottam, döntögettem a fejem jobbra-balra, tótágast álltam, de akkor sem láttam, miről áradozik mindenki. Nekem a császár, ha megfeszültem b•zmeg, akkor is meztelen volt.
Pedig nagyon rákészültem. Részt vettem például újszülött gondozás tanfolyamon, ahol gyakoroltuk a pelenkázást meg mérlegeltük a babafészek, babaöböl, bölcső és kiságy előnyeit. Ennek a tudásnak utóbb k•rva sok hasznát vettem, tekintve, hogy velünk alszik. De ez egy másik sötét titok, amit senki nem mer bevallani, egy posztba meg elég egy tabu, úgyhogy arról majd máskor mesélek.
Így retrospektív a cumisüvegek helyes sterilizálásnak extenzív kutatása mellett érdemes lett volna olyanokkal is foglalkozni, hogy például a szülés nem mindenkinek egy transzcendentális életkapun való áthaladás egy magasabb rezgési szintre. Az újszülöttről való gondoskodás pedig nem feltétlen durrantja be azt a bizonyos életre szóló anya-gyerek bondot.
Csak erről minden érintett mélyen hallgat. Mert egy tüneményes pici babát a legelső pillanattól fogva csak szeretni lehet.
Minden kétséget kizáróan több hónapnyi önmarcangolást spórolhattam volna meg, ha bárki annyit mond — figyi, tök oké, ha az elején nem érzed, hogy áramlana közöttetek a csi.
Na, én az egyenes beszéd híve vagyok. Nem az ATV politikai-közéleti interjúműsorára gondolok, hanem arra, hogy néven kell nevezni a dolgokat. És amit az első közel egy évben éreztem a baba iránt, az nem a hagyományos értelemben vett szeretet volt.
Mint minden gyermektelennek, nekem is nagyon határozott elképzeléseim voltak, hogy majd pontosan mi és hogyan fog történni, illetve én mit hogyan fogok csinálni. Hogy majd mikor a szülőszobában először megpillantom a kisbabámat, lesz egy ilyen mennybéli fellegekből alásugárzó meleg rózsaszín fény, ami körbetáncol minket, szülésznő #1 fedeles kosarából ereszti a fehér galambokat, szülésznő #2 durrantja az arany konfettiágyút, a csecsemős nővér meg feltekeri a karaoke alapot és elbődül, hogy AND ÁÁÁÁÁÁ-I-ÁÁÁJ WILL ÓLVÉJZ LÁV JÚÚ-ÚÚ.
Nem pont így történt.
Aztán arra gondoltam, hogy amint kiáll a gerincemből az epidurál, a gyermekágyas osztályon lesz majd egy ilyen mindent elsöprő anya-érzésem, és majd egyszeriben megértem, hogy mi az élet értelme.
Nem lett.
De biztos voltam benne, hogy amikor haza hozzuk a kórházból, és újonnan hármasban leszünk itthon, akkor majd tényleg áthatja a lényemet a szülő-gyerek-otthon-család szívmelengető mámora.
Leginkább k•rva fáradt voltam.
Örültem, hogy már nem vagyok terhes, mert kicsi volt ez a lebensraum kettőnknek. Örültem, hogy a hasam nem lett se csíkos, se kelt tésztás, se szétnyílós, és a baba hostolásából maradt szomorú focilabda hupli is villámgyorsan lement. Négy nappal később már csak a nézésemből meg a járásomból lehetett sejteni, hogy nemrég szültem.
Örültem a babának is, irtó büszke voltam magunkra, hogy mindannyian túléltük a szülést. Nagyon ragaszkodtam hozzá, nagyon lelkiismeretesen gondoskodtam róla. Csak akkor nem volt a kezemben, amikor a rugalmas kendőben rajtam szendergett, de szerettem?
…őszintén?
A mérete, a törékenysége, a magatehetetlensége, a kiszolgáltatottsága instant kötelességtudatot ébresztett. A meleg, sötét kis kuckójából előbújva most hirtelen a hideg, vakító fényes, büdös és zajos világban találta magát, nem csoda, hogy csak pislog és fél. Egyes-egyedül engem ismer.
Fura dolgokat művelt ez a tudat. Például mikor az első kötelező oltáson voltunk, és először hallottam azt az igazi fájdalmas-segélykérő sírását. Úgy elsírtam magam a gyermekorvosi rendelőben így tandem, hogy én lepődtem meg a legjobban.
Figyelem, áldozatkészség, mérhetetlen empátia — de szeretet? Az nem kattant át.
Nagyjából négy hónap energiatartalékom volt, míg még vitt a gyermektelen lét lendülete. A legelső időszakból olyan sok jól körülhatárolható emlék nem maradt meg, pár sorozatot leszámítva, amikkel az éjszakai szoptatások alatt tartottam ébren magam. Szokásom lett, hogy hobbitosan fél ötkor, meg nyolckor is megreggeliztem. Ez utóbbi már a másfél órás reggeli séta után volt. (Vicces erre visszaemlékezni, mert most, 15 hónaposan megint egy ilyen b•szottul zaklatott alvási hullámban vagyunk, úgyhogy reggel fél hétkor mi nyitjuk a turnust a játszótéren.)
Közben az idő nyárba fordult, én meg magamba.
Tudod, nem a kevés és szakaszos alvás őröl fel a legjobban. Attól csak olyan érzés lesz gondolkodni és döntéseket hozni, mint amikor víz alatt próbálod nyitva tartani a szemed.
Hanem az, hogy a teljes figyelmedet, lényedet, összes ébren töltött pillanatodat és gondolataidat a kisbabádra fordítod, és nem kapsz belőle vissza semmit.
Talán, ha kezdetben tamagotchinak vagy kisállatkának tekintem a babát, akkor nem ütött volna ennyire arcul. Mármint a reciprocitás tökéletes hiánya, nem a baba. Idővel persze ő is kezdte az arcütögetést. Nem lett jobb.
Totál idióta módon, csak egy egészen icipicit szerettem volna látni egy fél másodpercnél hosszabb mosolyt, ami nem a kezemben lévő kajának szól, hanem amit valami olyasminek értelmezhetek, hogy “Anya, olyan jó a megnyugtató szívdobogásodat hallgatva szenderegni, akkor is, amikor te már majd’ összesz•rod magad, de nem akarod megszakítani a délutáni alvást” vagy “tudom, hogy múltkor séta közben k•rvára megfájdult a fejed, de még további 50 percen keresztül nem mentünk haza Advilért, mert az ajtónyitásra felébredtem volna.” Mindeközben a valóságban: juhú, cumisüveg — iszik-iszik-iszik — fintor —sírás — beszart.
Hol találkozik egy újszülött és egy multis középvezető? Csak akkor üvöltöznek veled, amikor valami problémát k•rvagyorsan orvosolni kell. Eldobsz kapát-kaszát (vagy szoptatós melltartót) és próbálod mitigálni a helyzetet. Amikor jól csinálod a dolgokat, csukott szemmel kussolnak.
Miért szeretsz egy másik embert? Klappol a személyiségetek, sok közös élményetek van, számíthatsz rá, megértitek egymást, bizonyos típusú kapcsolatokban vonzódsz is hozzá. És tudod, hogy ő is viszontszeret.
Egy kisbaba esetében ezek legnagyobb része értelmezhetetlen, a maradékra még nem képes. Csak neked jó eséllyel az elmúlt tizenöt-húsz évben a felnőttekkel való érintkezés volt az alapértelmezett.
A kisbaba hosszú ideig még csak az ölelést sem tudja viszonozni, izomtónusa és négy végtag koordinációja vetekszik egy true wireless marionettével. Nem csoda, hogy a kezdetén nem érzed a feltöltődést.
Jó, de akkor mégis meddig kell várni, mire megjön az az érzés?
Nekem akkor kezdődött, lépésről lépésre, lassan, amikor először láttam, hogy a kaja-szundi-szarás körből egy kicsit kitekint, és vizsgálgatja a világot.
Mikor először húzta meg a játszószőnyeg fölötti csirkehalat, mert attól zenél. Nyolc hónapig csak én húzgáltam neki, és hallgattuk a hasába rejtett mechanikus zenedobozt.
Mikor először visszajelelt, és kontextusában használta a pelenkát. Mert tényleg éppen beszart. Már a hármas méretet hordta.
Mikor mondtam, hogy sétaséta! és kis gondolkodás után oldalazva odagurult az előző esti sétaséta után földre csűrt hordozóhoz. Vidámabbak lettek a késő őszi levegőzések.
Mikor belemarkolt az összevágott gyümölcsbe, és az ötödik darabkától kezdve az én számba kezdte rakosgatni, nagy vigyorgás közben. Nem a spenótos kuszkuszt passzolta le, hanem a kedvenc őszibarackját. Tegnap óta ezen mosolygok magamban, meg azon, hogy milyen egészségesnek és tápláltnak tűnik a hajam, egészen a hajvégekig.
Azért valamikor a jövő héten kimosom belőle.