|| Panic! at the Disco ||
Trigger figyelmeztetés: ami a csövön kifér.
Ha valaki nem érzi fízibilisnek, hogy a munkaerejének elvesztésével megegyező időpontban bevállaljon egy millás nagyságrendű kiadást, annak a terminus napján, ha esik, ha fáj, a területileg illetékes állami kórház szülészetén kell jelentkeznie.
Esetemben ez a Honvédkórház. Arról talán egy hangyányit kevesebb rémhír kering, mint más kórházakról, így különösképp nem izgattam magam, hogy milyen lesz ügyeletben szülni.
Elérkezett a megszívecskézett dátum, a beach body-m tökéletes beach ball alakot öltött, és mondanom sem kell, rohadtul nem történt semmi. Már az előző hajnali fölösleges kirándulást leszámítva, de az egy másik történet, amit már elmeséltem máskor.
A protokoll az, hogy a terminus túllépésével minden nap be kell menni a kórházba CTG-re. Figyelgetik a baba szívhangját, és ha zuttyan az oxigénszint, a nővérke feltekeri a Vészhelyzet főcímdalát, az ügyeletes hasfelmetsző jack pedig eloszt kettővel. Utólag poénkodtam, hogy mindenféle népi babonás f•szság helyett nekem az oda-vissza-oda-vissza Fogarasi útburkolat/csuklós Ikarus kombó indíthatta be a szülést.
Az új időszámításunk előtti utolsó napon (bár ezt akkor még nem tudtuk, höhö), már így bele-beleállt a görcs a hasamba, de csak annyira, mint egy frankfurti leves-lencsefőzelék ebéd után. Éjszakára azért bedurrant rendesen. Nyomkodtam veszettül a contraction timer app-ot (igen, ilyen is van) de nem sikerült megszerezni a Time to go to the hospital! badge-et. Üldögéltem hát egész éjjel a kanapén, és tíz-tizenöt percenként logoltam a hujjbasszusbasszusbasszusokat.
Reggel jelentkezem a kórházban, beszólítanak a CTG-szobába, három másik kismamával bedrótozva hallgatjuk a dolby surround pittyegést. A gépek rajzolják a hullámokat rendületlen.
Megint satuba fogják a derekamat, tekintetemet a világ leglebilincselőbb plafonbeázásán horgonyzom le. A hasamra cuppantott hazugságvizsgálóból egy nagy hupli rajzolódik ki a papíron. Arra slattyog a nővér, homlokára tolja a szemüveget, és a papíromra néz.
“Ezt érezte?” kérdi tőlem.
“Aha, eléggé…” rándítom meg a vállam, miközben a sarkammal próbálom észrevétlen a kanapé alá rugdosni az arasznyi fadarabot, amit a karfából letörtem.
Gyorscsévélés. Aznap este van, ülünk a taxiban, ötpercenként egy percig félek attól, hogy a kezemben fog maradni a hátsó ajtó fölötti kapaszkodó. A főkapu rég zárva, a hátsó, mentős bejáratot kell használni. Csöngetek a kaputelefonon.
“Iggeh’?” szól bele valaki.
“Én… én szülni jöttem!” mondom. Mintha büntiből égetném magam valami improvizációs drámafoglalkozáson. Berreg a kapuzár, keresztülvágunk egy cigiszüneten, fel a lifttel, megcélozzuk az ajtót. Másfél méterre a kilincstől megint jön egy, úgy koccannak össze a térdeim, mint akit fosás közben herén rúgtak.
Bekísér egy szülésznő, itt is rákötnek egy CTG-re, ennek a fotelnek már gyárilag szét van kaparva a huzata. Ezalatt az éppen ügyeletes nőgyógyász kérdezget a húsz évvel korábban történt felkartörésemről, meg a gyógyszerallergiáimról. A folyosóról hirtelen beszűrődik egy eltéveszthetetlen OÁ-OÁ-OÁÁÁ!
Utána nagy örömködés és gratuláció zaja.
Aztak—! Tőlem három méterre megjelent a Földön egy új ember. Kapok egy figyelmeztető veserúgást. Hinnye, b•zmeg, ennek a fele sem tréfa!
Megkapom a névre szóló fesztivál karszalagomat, elfoglaljuk az egyik szülőszobát, felöltöm a koalamackós hálóinget.
És várunk.
A kórházban vajúdás és szülés alatt vannak dolgok, amiket visszautasíthatok, vannak, amit nem. Előbbi kategóriába esik például a beöntés. A szülés tekintetében a legutolsó kakkantás időpontja korántsem annyira mérvadó, mint a legutolsó menstruációé, de a szülésfelkészítőn meggyőztek. Jobban tud koncentrálni a kismama, ha közben nem motoszkál a fejében, hogy vigyázni kell, nehogy hat ember szeme láttára véletlen a szülőágyra szarjon.
Udvariasan meg is kérdezi a szülésznő, hogy hogy állok a kérdéshez, kicsit félszegen mondom, hogy sosem próbáltam, bár mondjuk a szülést sem. Elvonulunk egy meghitt zugba, hanyatt dőlök, ő meg így felkap egy 19 literes vízautomatás ballont, és ráakasztja a slagot. Esküszöm, volt egy bekészített análpornós poénom, de megint jött egy összehúzódás, és elszállt a pillanat. Közben megnyugtat, hogy csak a jelzésig engedi majd a vizet. Miközben a szelep a seggembe csusszan, azon morfondírozom, hogy vajon a flakonon van valami rovátka, vagy nekem kellene csipognom.
Gyanítom, nem pusztán a véletlen műve, hogy az a helyiség egyből egy WC-be nyílik. Ahogy így a fordított Vezúv felett ülök, arra gondolok, hogy ha az emberiség nem veszi ennyire komolyan az evolúciót, és megtartotta volna a klasszisokkal praktikusabb tojásrakást, most nem disszociálnék úgy, mint ha nem lenne holnap.
A WC-ből előbújva újból a szobánk felé veszem az irányt. Útközben egész felsőtesttel ellenőrzöm, hogy a nővérpult elég stabilan van-e a földhöz rögzítve.
Visszakecmergek az ágyra, és várunk. Apa lelkesen logolja a fájásokat, most már egyre sűrűbb és egyre szarabb. Kis rugdalózásra egyszeriben kipukkan a gyermekmedence — gyakorlott mozdulattal kicserélik alattam a kutyapelenkát, és mindenki megy a dolgára.
Időnként be-benéz a szülésznő — mármint a szobánkba is, meg belém is —, egy ponton kérdi, hogy fájdalomcsillapításon gondolkoztam-e, mert most nyílt meg az epidurál bekötés ablaka. Apával egymásra nézünk — az én fájdalomküszöböm közismerten egy mély árok az ajtókeret alatt, én vagyok az, aki egyszer kozmetikusnál elsírtam magam, amikor egy kivételesen nagy pattanást nyomtak ki a hátamon.
Ne röhögjél, tényleg k•rvára fájt!
Megjelenik a színen az anesztes doki és az asszisztense, a zsúrkocsijukon begördítenek valami orvostechnikai eszközt, amit előre én lóinszemináló fecskendőnek nézek. A belőle kilógó kötőtűre pislantok. Próbálom nem elképzelni, milyen érzés lesz, mikor azzal gerincen szúrnak. Vér profik, úgy időzítik két fájás közé a bekötést, hogy még a hálóing nyakán is kivezetik-leragasztják a gumicsövet, mire én újból elkezdenék sustorogva kilélegezni.
Ezen a ponton több drót lóg ki belőlem, mint egy ethernet switchből. A CTG ugye alap, nézik, hogy milyen odabenn a hangulat. A hátamba csöpög az EDA, attól instant lehal a bal lábam, aztán szép fokozatosan a jobb is zsibbadásnak indul. A kezembe meg már rég be van döfve egy branül, abba csöpörgél az oxi. Nem bántam volna az oxycontint se, de ez oxitocin — rásegíteni a pörgésre.
És még mindig várunk.
Közben éjfél is elmúlik, fura érzés tudni, hogy ez a dátum lesz a gyermekem születésnapja. Egészen csendes már a szülészet, három kismama már kritikus sikert dobott, én küzdök még. Jó, nekik könnyebb dolguk volt — a harmadik, negyedik gyerek már nyilván egy höcögőre kijön, az elsőnél azért még nincs bejáratva a pálya. Kintről olyan fények szűrődnek be, mint amikor a tízórás repülőúton kajaosztás után letompítják a kabinvilágítást. Így, hogy zsinórban a második éjszaka nem alszom semmit, eléggé fáradok, pedig fekszem. Hirtelen olyan remegés jön rám, hogy kapaszkodnom kell az ágy korlátjába.
Kezd kimenni az EDA, betolnak még egyet, megint lehal a bal lábam. Közben kapok egy pokrócot, meg beköszön az ügyeletes szülész-nőgyógyász is. Nem gondoltam, hogy hét óra elteltével még lehetséges, de még intenzívebbek az összehúzódások, már az alkaromban is érzem. A szülésznő instruálására közben két fájásonként jobbra-balra forogni kezdek, mint egy grillcsirke, mert a baba nem jó irányba néz. Ezzel elmegy egy jó óra. Ezen a szakaszon már azt hiszem, nem mindent regisztrál az agyam, egy kicsit magamba fordulok, kettesben maradunk a fájdalommal.
Egyszer csak azt veszem észre, hogy ott tobzódik körülöttem még két orvos, egy csecsemős nővér, az anesztes, egy lufihajtogató bohóc meg egy vattacukor-árus. Hirtelenjében rettenetesen szarnom kell.
Na, ugye az van, hogy amikor jön az összehúzódás, akkor kell a kismamának k•rvára nyomni, és ezzel rásegíteni, hogy a baba előre haladjon az életben. Az csak a szívás, hogy a terhesség végére az embernek nem sok hasizma marad, mert nincs használatban, meg hát kinyúlik, mint egy régi edzős trikó.
Nyomjonnyomjonnyomjon! Gyerünkgyerünkgyerünk!
Hát én nyomok, és gyövök. A legfárasztóbb az egészben a bal lábamat két kézzel tartani, a jobbot a szülésznő oldalának támasztva találom, biztos nem én tettem oda. Rohadt nehéz ám egy láb, ha átmenetileg nincs benne élet. Két sikertelen próbálkozás után pihenünk egy kicsit, mármint elsősorban én, a többiek csak álldogállnak. Közben visszajön a másik szülészorvos, és folytott hangon súg a lábam fölött a másik dokinak.
“Ikrekkel jött, a 23. hétben van.”
Az én dokim visszanéz rá.
“Huszonharmadik!? De hát az nem szülés, az vetélés!”
Én mindeközben a hátamon fekszem, mint valami papuccsal leütött bogár, és b•szottul próbálok nem gondolni két halott, vagy haldokló magzatra, egy fallal arrébb. (Később rákerestem a hírre, mindkét kislány a PIC-re került, remélem, hogy azóta is megvannak még.)
Megint nyomoknyomoknyomok. Majdnem sikerül, de elfogy a lendület. Mikor épp kapok levegőt, azt kérdezem, “A baba bírja még?” Megnyugtatnak. Magamban azt gondolom, ha neki nem gond, én b•zmeg, csinálom ezt egész nap, ha kell.
Hála az égnek nem kell.
Ha egy pillanatra magunk elé képzelünk egy műanyag tiplit, az elv ugyanaz, csak ellenkező irányban. Van ugye a tiplin két vagy több kiálló karmocska, amik, ha belenyomtuk a tiplit a falba, kifeszülnek, és megakadályozzák, hogy a tipli (meg a csavar és a konyhaszekrény, amit tart), kicsússzon a falból. Na, a mi esetünkben ez a baba feje. Ha az kint van, az megakadályozza, hogy az egész baba visszacsússzon, és elölről keljen kezdeni az egész nekicihelődést.
Egy nagyon rövid ideig úgy néz ki az ember, mint egy figurás lap a francia kártyából, aztán a következő összehúzódásra kijön az egész baba. Az én kislányom roppant udvariasan rögtön ujjat fog a szülésznővel bemutatkozásképp, aki ettől teljesen elolvad. Azon trutymákosan rögtön meg is kapom.
Na az egy jó homályos pillanat, a babám így pici nyüffögés után körbekémlel, hogy lássa, mi a helyzet a világgal, amiről már olyan sokat hallott. Némi ficergés után reflexből mellbimbón harap, ennek rajtam kívül mindenki rohadtul örül. A szülőágy alja, mint egy Transformer, nőgyógyász vizsgálószékké lesz hajtogatva, kapom a harmadik EDÁt, a doki kénymesen nekilát a keresztszemes hímezgetésnek. Én a babát ölelem, Apa a köldökzsinórt nyiszatolja, kapunk még egy pokrócot, asszem megitatnak, aztán egyszerre mindenki eltűnik, és hármasban maradunk.
Valamivel később visszajön a csecsemős nővér, és csinál rólunk egy családi fotót, amin úgy nézek ki, mint akit súlyos közúti balesettel hoztak be a kórházba. Megint magunkra maradunk. Odakint az éjszakai buszokat már felváltották az első metrók, a pékek munkaideje véget ért.
Mire a telihold is lenyugszik, Apát már rég kipaterolták, a babát elvitték a csecsemősök, engem meg átgördítettek az osztályra. Egy másik plafont nézek most, és az jár a fejemben, hogy WTF.
Még két napot töltök ebben a szobában, többyire hasonló gondolatokkal, de az egy másik történet, aminek az elmesélésére majd máskor kerül sor.