|| grandson ||
Egy hónapja vagyok tiszta.
Egyébként, ha így épp a küszöbön billegsz, az antidepresszáns gyorsabban ürül, mint a hormonális fogamzásgátló. Az nem fogja annyira legyakni az elmédet, mint utóbbi a petefészkeidet. Hehe, ne kérdezd honnan tudom.
Az egyéves hiátus sem holmi kémiai lobotómiának róható fel, pusztán annyi történt, hogy napi egy délutáni szundira fejlődtünk. Anya mostanság olyan gyakorisággal tapasztal háborítatlan én-időt, mint teljes napfogyatkozást.
Sajátosan változik az alvás-ébrenlét ritmus az első egy-másfél évben. Nem csak a lurkóé, nehogy azt hidd, a tiéd is. Etetések legfeljebb háromóránként, éjjel is, ünnepnapon és hétvégén is. Hajnali kelés után nem sokkal egy picit hosszabb alvás, ebédidőben közepes és délutáni rövidke. Esti rutin, esti altatás.
Aztán borul az egész és már csak két napközbeni szundi van, délelőtt és délután. Aztán egyik nap a jóistennek sem lehet letenni, és már te sírsz keservesebben, hogy arra a következő három oldalra már annyira k•rvára rákészültél a könyvedből, amit egy éve olvasol, de nem, de nem, és hív és rád ragyogja a kis fogatlan vigyorát és játszani akar, és éhes és beszart. Másfél óra ringatás és szopizás után (mármint, úgy értem, elsősorban te sz•psz) elterül, mint egy béka a biológia faktosok nagyítója alatt. Eljátszol a gondolattal, hogy főzni kéne egy kávét, de pislogsz kettőt, harminc perc eltelt és felébred. Azt hitted, ma este hétkor zárul a vacsi-pancsi-képeskönyvcsi-szundi kör? HA-HA, ezzel a 30 perccel úgy lőtted térden magad, hogy öröm nézni. Most kb. háromnegyed tízkor alszik majd el, de itt még nincs vége a meglepetéseknek! Holnap ötkor keltek majd. Én szóltam előre.
Node.
A gondozóban nem lehet belülről bezárni a WC-ajtót, és a kilincs is módszeresen ki van herélve. Így sután behúzod magad mögött az ajtólapot, aztán próbálsz visszafogottan elég nagy zajt csapni, hogy ha bejön valaki utánad, ne egyből tépje fel az ajtót és hugyozzon rád. Amikor a deszka felett egyensúlyozva leesik, hogy a pszichiátrián a beteg oldalon miért nincs zárható ajtó, hát meginog kissé a sugár.
Visszülök a váróban a legszélső narancssárga kagylóülőkére, és udvariasan semleges képet vágok, mint aki véletlen van itt. Az acél vázszerkezet túlvégén ülő középkorú úr időnként ráng egyet, megimbolyogtatva az egész egybeforrasztott padsort. Elég büdös is amúgy, és időnként sötét tünde nyelven motyorog. Szemközt egy késő húszas éveiben járó fiatalember olyan fejjel réved a folyosóvégi nagy üvegablak előtt tengődő elpusztíthatatlan informatika termi növényekre, mint aki azt latolgatja, hogy az anyósnyelv levelével vágja el a saját nyakát, vagy a virágkaróval szúrja magát inkább szíven. A másik ügyeletes doki rendelőjéből hajbókolva hátrál ki egy öreg néni.
Nagyonköszönöm,doktornőajóIstenáldjameg,köszönömésviszontlátásra.
Recepttel, kabáttal, hajléktalan-bevásárlószatyorral a kezében a harminc üres szék közül b•zmeg csak mellém ül.
Jaj,namégittegykicsitleülök,Istenkémistenkém,muszájegykicsikétmegpihennem,akkoraszongya,irányapatikamegaPenny,megelnefelejtsem,alottózó,érzemén,hogyezenahétenkihúzzákaRozimamaszámait,ötvenhétéve,hogymindenhétenmegjátszom.NaédesJézus,segítsrajtam,jaj,avéncsontjaim,nagyerünkgyerünk.
Feláll, és hosszú verbális kondenzcsíkot húzva maga után elhalkul a betegirányító pult irányába.
Én ekkor megnyitok egy lenémított videót a dedről, amin egy hátára fordult teknőc minden bájával kalimpál, és erőt merítek.
Különös stigma lengi körül a depressziót. Szerintem pont olyan, mint az az face-tok-gram poszt a házasságról, válásról, gyerekszületésről vagy közeli hozzátartozó haláláról. Csak elképzeléseid vannak, hogy milyen lehet, és kívülről k•rvára sokkal okosabbnak gondolod magad, mint a szerencsétlen nyomorult, aki épp keresztülmegy rajta. (Tisztelet a kivételnek. Ha pszichiáter szakorvos vagy, kedves olvasó, akkor mi a bánatnak kínzod magad ezzel a bloggal szabadidődben? Sétáltassál inkább kutyákat menhelyen, komolyan.)
Szóval nem beszélünk a depresszióról, mert mit szólnak majd. Mert majd jól kiröhögnek, vagy elhúzódnak a közelünkből. Vagy lenézően csóválják majd a fejük, amiért ilyen úri huncutságokkal b•sszuk el a drága időt ahelyett, hogy lekvárt tennénk el vagy trikókat vasalnánk.
Volt egy bő félév, amíg én is hülyének néztem magam. Tulajdonképp két nagy pofon terelt a szakorvosi segítség irányába — amikor másodjára jött rám pánikroham úgy, hogy egyedül voltam a babával, illetve amikor azon kezdtem morfondírozni, hogy így explicit nincsenek öngyilkos gondolataim, de voltaképp nem bánnám, ha meghalnék.
Utóbbi egyébként kérdés is a depresszió-teszten, amit kitöltetnek az első vizsgálat alkalmával.
Ikszelje be egytől ötig, mennyire igaz Önre az alábbi állítás:
16.) Ha tehetném, megölném magam.
Azért basszus.
Először egy — tippem szerint — szakasszisztenssel vagy szociális munkással töltögeted a teszteket, ő meg időnként így kazuálisan neked szegez egy-egy ellenőrző kérdést, amiket a saját anyád előtt nem hoznál fel zavarodban. Kicsit javít a helyzeten, hogy csak fél szemmel veszi fel a szemkontaktust, a másikat a monitorján pihenteti.
Klipiti-klipiti-klipiti
“Alkoholt fogyaszt?”
Nem! Izé, alkalmankként. De nem sokszor! Akarom mondani, nem sokat. Nem annyira.
Klipiti-klipiti-klipiti
“Tapasztalt libidócsökkenést?”
Mármint, izé… hát pici babával azért… tudja, hogy van ez…
Klipiti-klipiti-klipiti
A szorongásos teszten, ha lett volna szorgalmi kérdés, én arra is max pontszámot kaptam volna.
Így teljesen megsemmisülve baktatsz át a szemközti folyosón a pszichiáter szakorvoshoz. Az ő irodájában nekem az tűnik fel először, hogy fokozottabb odafigyelést igénylő szobanövények vannak a polcokon, mint a folyosón, illetve, hogy a páciens — számomra érthetetlen módon — a doki és a szoba egyetlen ajtaja között foglal helyet. Én izzadnék rendesen, ha egy 120 kilós skizofrén hentes állná útját a menekülésemnek. Mondjuk lehet, hogy az asztalfiókban kábítópisztoly vagy sokkoló van, sose tettem olyat, amitől megbizonyosodtam volna róla.
“Mit keres itt?” kérdi tőlem egy fokkal megértőbben és cizelláltabban.
Én mindig is azt hittem, hogy a dobozos zsebkendő csak egy TV-trope, de nem! Tényleg kirakja elém az asztalra, amikor a gondolataim elbotlanak a saját lábukban és hasra esnek.
Egy órán keresztül öntöm ki a szívem. A többedik találkozás után kezd érlelődni bennem, hogy mi az az egy faktor, ami mentén így szakmailag nem passzolunk. Ő hivatásából eredően nem beszélget velem, hanem beszéltet, én viszont — szintén szakmai tapasztalat — úgy vagyok programozva, hogy ha valaki nagyon nem tesz fel kérdéseket és nem szól közbe, arról automatikusan azt feltételezem, hogy k•vára elment a feje felett az óra anyaga, és ennek megfelelően azonnal nekilátok még kétféleképpen elmagyarázni.
Itthon az EESZT-ben olvasom a diagnózisomban: enyhén logorrheás.
Ouch.
Meg közepesen depressziós vagyok és generalizáltan szorongok is. Ez utóbbi kettőre írták fel a tablettát.
Hát őszintén rohadtul remélem, hogy a blogolvasók között a túlnyomó többségnek nincs tapasztalata arról, hogy milyen antidepresszánst szedni. Ámde hát mégis csak nem én volnék a dezignált bölcsész barátnőd? Ahogy én allegorizálok, nem allegorizál úgy senki.
Annak az üzemképtelen csotrogánynak a riasztójára ébredsz, valamivel öt után, amit már azelőtt körbenőtt a gaz, hogy ideköltöztél. A feletted lakó nyugger néninél biztos vendégség lesz, mert már klopfolja a két és fél kiló rántott húsnak valót. Kisvártatva elkezdi ütemesen nekib•szni a porszívó fejét a küszöböknek, szegélyköveknek és radiátoroknak.
Két órával később már a buszon kapaszkodsz, és csikorgatod a fogaidat, mert a mögötted álló csaj minden fejmozdulatával a válladat karcolja a rettenet sprőd póthajával. Pár hajszál a következő ficcentésig mindig rajtad tapad. Érzed, ahogy egyesével jönnek ki a kiütések a felkarodon. Felszáll valaki két üvöltő óvodással, benyomja nekik a telefonján a Mancs Őrjáratot olyan hangerőn, hogy hallani véled, mely szavak végén pattant el kis nyálbuborék a szinkronszínészek szájában. Egy teljes — két piros lámpás — megállón keresztül szól egy Nokia 3210-es tiri-ri-ri tiri-ri-ri tiri-rii-rii-riiimm csengőhangja a felső tagozatos éveidből. Amikor már teljes buszközönség a zoknis-szandálos Karcsi bácsi horgolt nyakbaakasztójára mered, Karcsi bácsi is észbe kap, és még egy 35 másodpercig fogja kézben a telefont és próbálja kisilabizni a hangyaf•sznyi betűket, hogy vajon ki hívja. Szerencsére kihangosítva veszi fel, hogy szegény utazóközönség se maradjon a sötétben. Egy megállóval hamarabb leszállsz, mert a jármű esetenként hirtelen fékezhet, és neked nincs több kapacitásod, hogy kapaszkodni szíveskedj. Angolul se.
Recepciós, speedy gate, lifttel fel, folyosó, folyosó, open office. Elkanyarogsz az asztalodig, megkerülve néhány céges logózott kávésbögrét markoló, nyerítve röhögcsélő kollégát. Tőled balra Szilvi a billenytűzetének segítségével morzejeleket kopog az ukrán frontra. Tőled jobbra Móni átszellemülten pukkantgatja a rágóját. Egyszer már szóltál neki, de ezt ő ilyen terápiás jelleggel csinálja, mert a dívány.hu szerint ADHD-s. A válaszfaladon túl, szemközt ülő Gábornak annyira tele van a töke az open office-szal, hogy módszeresen halláskárosodottá teszi magát az AirPodjaiból dobhártyáira özönlő düccüm-düccüm-düccümmel. Kicsit sajnálod, hogy ennyire k•vára nem klappol a zenei ízlésetek, mert te is egész nap azt a szart hallgatod.
Nap vége van. Hazamenekülsz. Átlósan, eggyel lejjebb megint fúrnak. A közvetlen szomszéd az erkélyen facetimeol. Ugyanazt a politikai bullshittet nyomja, mint a választások óta minden. egyes. kib•szott. nap. Átmész a konyhába, az az átellenes homlokzaton van, nem közvetlen házra néz. A sporttelepről már szüremkednek a XXVII. Roma Könnyűzenei Esték négynapos szabadtéri fesztivál hangjai.
Ekkor felteszed a zajszűrős fejhallgatódat, és egy tíz évet simulnak vissza a ráncok a homlokodon. Hadd tátogjanak a problémák, ha épp nincs kedved foglalkozni velük, csak nem nézel abba az irányba. A hátad mögül úgyse hallod őket. Olyan csend van, mint két szívdobbanás közt. Semmi nem rétegződik egymásra, és a nap előrehaladtával nem b•sznak fel egyre apróbb dolgok egyre jobban. Semmi nem hatol át a kis barikádodon, kívülről pislognak befelé, te meg intesz nekik, hogy várjatok csak ott, majd foglalkozom veletek később, ha több energiám lesz.
Telik az idő. Hónap hónap után, egy év. Hozzá lehet ám szokni a kis csendbuborékhoz, de azért motoszkál egy fajta hiányérzeted. Mert azt se hallod, ahogy az erdőben sustorog a tavalyi avar a lábad alatt. Vagy ahogy a Balaton locsog a hullámtörő kövek közt a parton. Se a zsoltárokat a temetésen, se a koncertet a Müpában, de a humoristákat sem a Dumaszínházban. Azért ez se tökéletes így.
Az SSRI feltölti ugyan betonnal a legmélyebb gödröket, de jártában-keltében a magasleseket is elbontja. Te meg húzkodod és radírozod és megint áthúzod a vonaladat a stabil és az egyhangú között, aztán egy kicsit visszateszed a fejhallgatót a fiókba.
Ebben a bazi melegben úgyis rohadtul izzad már alatta a füled.