|| UPSAHL ||
Tikkre kerek tíz éve, hogy kib•sztak a doktori iskolából, erről jutott eszembe, hogy milyen rég nem publikáltam.
Amúgy én hagytam ott. Hat hónap se veled se nélküled dühödt fogcsikorgatás után, mikor elém tolták a tanulmányi szerződésemet. Elolvastam, felálltam, elköszöntem. Nagyon mást láttunk bele egymásba, na.
Node.
A kisgyermekkor forgataga épp olyan észrevétlen csusszan át az óvodáskor káoszába, mint amilyen észrevétlen lecsusszan az a második rúd diós bejgli a két ünnep közt. Tudatalatt motoszkál azért, valamelyest számítasz is rá, de pont ugyanakkora gyomros kapni az e-mailt életed első szülői értekezletéről, mint január negyedikén csak úgy tájékozódó jelleggel felállni a mérlegre.
És nem tudsz mit tenni, csak reménykedsz, hogy nem azzal az ütnivaló aljas seggfejjel kerültök egy csoportba a játszótérről. Szintén körzetes, hogy a jó életért nem tudtak a páros oldalra költözni, azok már a másik ovihoz tartoznak. Ja nem, a kisfiúval nincs semmi gond, az anyját szeretném elásni a csúszda alá. Arccal lefele.
Az van ugye, hogy az első gyerekkel egy fél-háromnegyed évig veheted megúszósra otthon, meg babakocsis sétákkal. Aztán vége a jó aszociális életnek. Hallod, a játszótérhasználat tapasztalati görbéjétől dobtam azért egy hátast.
Van egy(-két) (száz) képem a kilenc hónapos babám fogatlan kis vigyoráról, mikor először ültettük bele egy hintába játszótéren, és ő így előrelendült a térben. Valami válogatottan k•rvafos november végi időjárást éltünk, teremtett lélek nem járt ki rajtunk kívül. Aztán jött a tél, hó nélkül. Imádtam, hogy mindig magunk vagyunk. Márciusodott, mire elkezdtek szállingózni az első környékbeli kisgyerekek, és kezdett bennem egy homályos kép kialakulni a játszótéri főszezon szcénáról. A törpökkel többnyire még nem is lett volna gond, de ez még az a korosztály, aki kifejezetten igényli, hogy az anyjával jöjjön.
Na az ám a kib•szott szerencsekerék, hogy kivel lököd egyszerre a hintát.
Előrelendülésenkénti tappancs-csikizés közepette dalolászgatunk (vagyis hát én) átszellemülten, hogy régi dunna, kiskatona, ugorj a Du—
”TISZÁBA!” üvölti közbe a szomszédos hinta hajtókarja. Rég nem a gyerekét tartja szemmel, engem méreget. Biztos fültövön verte az előbb, milyen újlipótvárosi ízzel mondtam, hogy galamb. Szemöldököm instant felszalad a homlokom Van valami gond? zónájába.
“Hát mifelénk mink mindég Tiszával énekeljűk.”
Békülékenyen bedobom, hogy akkor énekeljük mindig más folyóval. Záros határidőn belül kiderül, hogy én földrajzból is érettségiztem, ő talán másból se. Altatásra hivatkozva integetve kihátrálok a jelenetből. Pont az ilyen gyíkvállú belpesti libsi köcsögöket szokták megrugdosni az éjszakai járatokon, mint én. Darabig nem járunk arra a játszóra, sötétedés után a környékre se.
Ugye a játszóterezéssel az van, hogy lépésről lépésre térképezed fel a közeget, mert először csak hintázni tud. A csúszdából kidőlne, mint egy icike-picike zsák krumpli, és az éppen kúszni tanuló, szájba nyúlkálós babát meg nyilván nem teszed le a rohadt hideg és retkes földre. Fél évig, minden nap, minden egyes nap, ugyanaz a játszótér, ugyanaz a retesz a kapun, ugyanaz a hinta, ugyanaz a láncnyikorgás, ugyanaz a hiiin-ta paliiin-ta…
Na, hogy ne kapj ettől (is) agyf•szt, felfedezed a tágabb környéket. Akkortájt a 14. kerület szélén laktunk, hát én gyakran illegálisan bevándoroltam Sashalomra, ott aztán voltak különbségek. Játszótér felszereltségben és klientúrában egyaránt.
“Gyere, Medox! Kenjek még egy kis kesuvajat a liofilizált fügédre? Szólj az öcsédnek, hogy ne dobja be a homokozóba a Nike Air Maxét! Benett, kicsi szívem, gyere igyál, megmelegszik a mangós avokádós smoothied!”
Én meg így megsemmisülten csusszantom vissza a táskámba a találékonyan hajgumival visszazárt, három napja kibontott Nógrádi ropinkat.
Akkoriban volt egy szakasz az életemben, mikor már babahordozó helyett bringával-gyereküléssel jártunk játszóterekre, olyan távokra, ahova már a vizembe bedobtam egy BCAA-t is, hogy a visszaútra is fussa lábbal. Egy alkalommal talán a Naplás-tó mellett láncoltam le épp a biciklit, mikor így belém állt, hogy menekülés helyett akár jobban is meghúzhatnám a határaimat.
“Hála az égnek nincs mire panaszkodnom.”
Ez lett az új mantrám, a “mi a f•sz közöd van hozzá” és a “mi a f•sz közöm van nekem ehhez” helyett.
Földbe süllyesztett trambulin, kézen fogva ugrálunk a gyerkőccel. Anyuka nagyon néz. Mikor már mindkettőnknek kezd kínos lenni, viccesen kiszólok, hogy láttam én ezen négy kamaszfiút duhajkodni, messze belül vagyok a súlyhatáron, nem fogom leszakítani. Jaj, dehogy, szabadkozik veszettül, csak hogy én izé, nem pisilek be a trambulintól? Hát, mondom, a vigyor a képemen az ivadéknak szól, annyira k•rvára azért nem élvezem az ugrálást. Neeem, hát ő arra gondolt.
Nézem, mint a csongrádi anyuka a vaktérképet. Mire?
Hogy én szakadtam-e vagy vágtak, és érzek-e különbséget és a férjem érez-e, és tüsszentéskor vagy köhögéskor nem csurran-e be, mert neki azóta is. Már várom a kérdést, hogy gyantázok-e vagy borotválok. Zsigerből elküldeném az anyja p•csájába, vizslassa azt inkább, de veszek egy mély levegőt, és…
“Hála az égnek nincs mire panaszkodnom.”
Homokozó széle, valahogy a két oldalamra telepszik két random anyuka. Akaratom ellenére bekapcsolnak a beszélgetésbe.
“Érted, egyet kértem csak, hogy a tortát rendelje meg a kib•szott anyja szülinapjára. Elfelejtette. Hordozóban a Jakab, két kezemben egy-egy iker, és munka után rohanok a Vanilinbe, hátha van még valami a pultban. Otthon lecsesz, hogy az anyja nem szereti a dobostortát. Aztán elment úgy a két éjszakás csapatépítőre, hogy a Kamilla lázas volt és véreset kakilt. Biztos, hogy megdugta a Melindát. Komolyan, minden férfi egy kib•szott seggfej.”
Másik anyuka hümmög, dünnyög. Valamiért rám szegezik a tekintetüket. Bevillan az a random kedd, mikor elfelejtettem, hogy elfelejtettem vacsit csinálni, és kaptam egy nevetős emojit, meg egy sushi vagy smash burger? kérdést. Nyelek egyet.
“Hála az égnek nincs mire panaszkodnom.”
De nem csak a magánélet- (és p•na)szellőztetés tud napokra elrettenteni a játszótérről. Hanem a kontrollálatlan düh, az alpári mocskos beszéd, az agresszió, a legkisebbek elleni erőszak.
Még mindig a felnőttekről beszélek.
Négyévesforma kislány bepisilt. Látszik, hogy valamit meg akarhatott próbálni egyedül, mert a fél tornacipőjén elakadt a rövidnadrágja.
Visszhangzik a lakótelep az anyja hangjától.
“Szétverem bazdmeg a fejedet, mit csinálsz!? Hülye vagy te?” Úgy rángatja le szegény kislányról a tapadós bugyikát, hogy ökölbe szorul a gyomrom. “Takarodjál haza, ennyi volt! Majd megtanulod egy életre!” Döngő léptekkel megindul kifelé, a kislány ott áll a spagettipántos jégvarázsos trikójában, félmeztelenül. Sírva szalad az anyja után. Az utca tele idegen felnőttel. Néznek. Somolyognak. Ő meg ott talpal egy szál puniban. Úgy érzem, hánynom kell.
Grétike egyedül szeret ugrálni az ugrálóban. Betoppan mellé egy kisfiú. Grétike összevonja a szemöldökét, és azt mondja neki, nem! Most az enyém! Grétike anyja megemeli 110 kilós valagát a padról, durr, visszkézből nyaktövön b•ssza Grétikét. Ugráljál nyugodtan! fordul az elnyílt szájú kifiúhoz. Grétike üvöltve sír. Tonnadonna elégedett sóhaját a pad reccsenése kíséri. Senkinek sincs már kedve ugrálni.
Nagymama hozza le az unokákat, látszik rajta, hogy annyira élvezi, mint a szívkoszorúér-elmeszesedést.
“Hintázni akarsz, vagy mi bajod? Van szád, tudsz beszélni! Na, még hintázni se tudsz rendesen? Hát hajtsad már magad, mit képzelsz majd én löklek?” Hugi elnémul, a cipője orrát nézi. Bátyus szalad hozzájuk a homokozóból. “Képzeld, Mama, az oviban Timi néni azt mondta, hogy…” Nagyjából három mondatnyi beszámolóra van Mamának kapacitása. Unott gúnnyal szakítja félbe Bátyust. “Na, téged is jól el kellene verni, ilyen beszédes vagy fiú létedre!”
Ez a világ sora, nincs mit tenni.
Elfordítom a fejem.
“Majd én is összetöröm a tiédet! Az összeset!”
“Hozzá ne nyúlj, nem a te labdád! Ráverek a kezedre!”
“De komolyan, hogy 26 fokban hogyan lehet megfázni, én ezt egyszerűen felfogni nem bírom! Ilyen szerencsétlen is csak te lehetsz!”
“Add oda a vadiúj, szülinapi ajándék biciklidet az öcsédnek, ne legyél undok!”
Megy az idő, ugye nincs mit tenni. Elfordítom a fejem.
Addig is, én a gyerekkel inkább elbújok a homokozóban, és messze ívben kerülöm a padok körüli impromptu traccspartikat. Nagyon sok barátot szereztem így a 2-6 éves korosztályból, pedig csak mosolyogva kussolok mellettük.