|| GAYLE ||
Minden tisztelettel, azért egy kicsit tényleg b•szódj meg, Móni.
Az állami egészségüggyel mindenkinek van tapasztalata, ezt a szálat most nem nyitnám meg. A lényeg, hogy nincs választás. Mikor én szültem, még csak a fogadott orvos intézményét szüntették meg, azóta terhesgondozásra is random archoz kell már járni, de erről majd máskor mesélek.
A védőnővel való gyönyörű barátság ott kezdődik, hogy az ember szikhólyaggal a hasában bepötyögi a lakcímét a’ internetbe, az pedig visszadob egy nevet-telefonszámot. Itt nagyjából annyi mozgásterünk van, hogy telefonálunk vagy SMS-t küldünk neki. Mondanom sem kell, hogy én mit választottam.
Nagyjából egy hét múlva már hívott is vissza, hogy bocsi, csak totál kimentem a fejéből, akkor csütörtökön be tudnék-e jönni a kiskönyvért. Mondtam, hogy oké, hányra jöjjek. Fél öt? Hú, akkor még dolgozom, kicsit később nem lehetne? Hát, ő hatig van, de ha jönnék fél ötre, én lennék az utolsó és annyival hamarabb haza tudna menni. Némi oda-visszázással kötöttünk egy háromnegyed ötös kompromisszumot. Nagyon kedves volt tőle, hogy hajlandó volt várni rám egy negyed órát másfél órával a munkaidejének vége előtt. Mondanom sem kell, ezzel a hozzáállással megalapozta az nulladik benyomásomat, pedig személyesen még nem is találkoztunk.
Megjelentem a megadott helyen, beterelt a védőnői szobába, körbekukkantott a folyosón, majd gyorsan be is csukta az ajtót, egy meghitt másfél légköbmétert hasítván le nekünk az egészség központ össztérfogatából.
A szájmaszkja landolt is rögvest az asztalon, ő meg kézfogásra nyújtotta a kezét, amivel csak az én szemem láttára három kilincset fogdosott végig az orvosi rendelőben.
“Szia, na, nyugodtan vedd le te is a maszkodat, csukva van az ajtó, nem fognak ránk szólni.”
Szerencse, hogy az én maszkom a helyén tartotta az államat, különben a padlón koppant volna. Lányos zavaromban hünnyörögtem egy “izé, hát szóval azért mégis csak kismama vagyok”-ot, és nagyon nyugtalanul nem vettem le.
Dupla tüsszentéssel — bocsi, csak az allergiám — letottyant a székbe, és kérdezgetni kezdett. Úgy éreztem magam, mint egy kifejezetten k•rva szar első randin. Nahát, kínaitanár vagy? A szomszédunkban lakik egy vietnámi család. Én meg így magamban: hát ez elképesztő, micsoda véletlen egybe-nem-esés! Nahát, informatikus a férjed? Biztos sokat keres. Én meg így magamban: meg így low-key szeretjük is egymást, de ezek szerint ez biztos kevésbé mérvadó. És kisfiú lesz, vagy kislány? Értetlenül pislogok. Hát tudtommal az majd tizenhárom hét múlva derül ki az ultrahangon, ha egyáltalán. Jó-jó, de nem volt róla álmod? Mi a megérzésed?
Óóó, b•••••zmeeeg.
Két és fél hónapig nem láttuk egymást, aztán derült égből hívott, hogy négyhetente jönnöm kellett volna. Mondtam, hogy ez az infó bizony k•rvára nem hangzott el a múltkor, de akkor jövő héten jövök.
Rákövetkező héten épp eléggé ki voltam készülve, mert a rákszűrésről ritka fos eredményt kaptam vissza. A védőnő határtalan szakértelmével megnyugtatott, hogy tuti nem akkora gáz, csak az orvosok szeretik riogatni a betegeket. Elém tolt egy ívet random dátumokkal, hogy írjam már alá, nehogy baj legyen abból, hogy pár alkalom kimaradt. Aztán előkapta a telefonját, és megmutatta a toszkán tájkép élményfestészeten alkotott pingálmányát, hogy hasonlítsam össze a tanáréval.
“Nagyon szép,” nyögtem ki nagy nehezen, és rohadtul kellett koncentrálnom, hogy ne az ő fejével törjek menekülőutat magamnak az ablakon keresztül a belső udvarra. Két perccel később figyelmeztetett, hogy nagyon gyorsan beszélek, és ettől ő ilyen szorongást érez, nagyon nyomasztó. Annyit kérdeztem, hogy a gyermekorvos telefonszámát elkérhetem-e.
Azt hiszem, a dolog ott tört el végleg, amikor a hetedik hónapban a kiskönyvemet lapozgatva megtalálta a harmadik Covid oltáson kapott kártyámat. Olyan hitetlenkedő undor ült ki az arcára, mintha ott a rendelőben elkezdtem volna öngyújtóval alámelengetni a kis crack pipámnak. Hát szerinte bizony fel van ez az egész fújva, csak behülyítik a birkákat. Én meg sajnos elolvastam pár cikket, ami harmadik trimeszteres, súlyos covidos kismamákról szólt. Na azt k•vára nem kellett volna, hat héttel szülés előtt.
Az Uzsokiban bezzeg, mikor a hasam után én is beléptem az ajtón, KISMAMAAA! csatakiáltással kigördítették a vörös szőnyeget. Valami vezérőrnagy segítette le a kabátomat és kísért a sor mellett az első helyre. Míg vártam az oltás után, frissen facsart maracuja-lével és perui csokoládéval kínáltak. Kifelé menet dupla sorfalas dísztüzet adtak, a trolimegállóban pedig Michelle Obama várt virágcsokorral.
Februárban megszületett a baba. A védőnő mondta, hogy tök mázli, mert pont a mi házunkban két nappal korábban született egy másik is, akkor majd össze kéne hangolnunk, hogy egyszerre tudjon jönni, ne kelljen külön-külön. Utólag fogalmam sincs, hogy ezt hogy képzelte, hogy egy három- és egy ötnapos csecsemő két vadidegen anyukája majd így bejelölik egymást facebookon? Hát, a baba háromnapos korában nekem a Jóistennel sem lett volna kapacitásom egyeztetni, úgyhogy ez elmaradt.
Mondanom sem kell, egyetlen, azaz egyetlen alkalommal sem járt nálunk. Konkrétan, soha nem jött ki a lakásunkra, hogy megnézze, hova hoztuk haza a babát. Nem tudja, hogy padlóterráriumban tartunk mérgeskígyókat, két cumisüvegből milyen fasza power hitter bongot forrasztottam, hogy a kanapé alá dobáljuk a tűket és a fecskendőket, itthon bújtatjuk a körözés alatt álló sorozatgyilkos pedofil unokatesómat és a falból kikandikáló vezetékvégeknek legfeljebb csak a felén van szigszalag, de ez mindegy is, mert rég lekapcsolták a közműveket.
Hehe.
Nem segített mikor küzdöttünk a szoptatással, nem vette észre rajtam az egyre jobban elhatalmasodó depressziót, cserébe húzta a száját, mikor a dokinénitől kértem receptet a nem kötelező védőoltásokra is. Amikor a baba nyolc hónapos múlt, a kezembe nyomott egy fossá fénymásolt hozzátáplálás táblázatot. Itthon vettem csak észre, hogy két-hároméves gyerekekről szól.
Nagyon sok szóróanyagot kaptam tőle egyébként, várandósan is, meg amikor már a babával mentünk az orvoshoz. Nagyon hamar elkezdtem gyanakodni, hogy csak lusta kimenni a szelektív kukákig, és én hordom ki helyette a papírszemetet.
Legutóbb vagy négy hónapja futottunk össze a rendelőben. Mondta, hogy látott a bevásárlóközpontban, amikor az a nő elájult, és kértem neki egy pohár vizet a Princessből. Hát én tök rendes vagyok, hogy segítettem — mondta ezt az egészségügyi dolgozó. Ott így azért fejembe szaladt egy kicsit a vér. Nem azért írom, hogy virtus-szellőztessek, hátamon a babával és kezemben a havi pelenkás dobozzal atombiztos kifogásom lett volna, hogy hagyjam magamon eluralkodni a bystander effektust. Csak engem rohadtul nem így neveltek. Mire én ott álltam a pohár vízzel a földön fekvő nő felett, már gördítette is oda a széket egy biztiőr, és két vásárló telefonált. Ezen a ponton kihátráltam a jelenetből, úgy éreztem, többet nem tudok hozzátenni.
Múltkor ott grasszált a gyermekorvosi rendelő előtti folyosón, gondoltam, k•csög leszek és kivárom. Mondanom sem kell, köszönés nélkül slattyogott el mellettünk, meg se ismert.
De felb•sz, irgalmatlanul. Az egy dolog, hogy van Anyukám, szintén anyuló barátnőm, meg reddit, de a rohadt életbe, én is első gyerekes anyuka vagyok! Honnan a tökömből kéne tudnom, hogy mire figyeljek, azon túl, hogy mindenre is figyelek?
Mesélték, hogy amikor kijött a védőnő, megmutatta, hogyan kell egy újszülöttet megfürdetni. Nekem is egy nagyon aranyos néni mutatta meg, a youtube-on. Sok hasznos bejegyzést olvastam a lakás bababiztossá tételéről. A mi védőnőnk egyszer ajánlott valami homeopátiás fogzáskönnyítő cseppeket. Tőle mondjuk a pontos időt nem kérdezném meg, annyira tűnik kompetensnek.
Múlt héten mondta a gyermekorvos, hogy “nagy átszervezések miatt” másik védőnőhöz kerülünk. Mondanom sem kell, így lassan másfél év után annyira nem érzem a bizsergést ettől a hírtől, de adok neki egy esélyt, hogy kijavítsa a védőnői intézményről alkotott véleményemet.
Bár, amilyen szerencsém van, szerintem kifogok egy bioptron lámpás, esszenciális olajos Jehova tanúját.