|| LMFAO ||
“Te fingtál vagy szarszagot érzek?”
Kisbabával az a bizonyos igazán pezsdítő érzékiség azért határozatlan időre parkolópályára kerül.
Irigykedve gratulálok mindenkinek, aki várandósság alatt ilyen tantrikus termékenység istennőnek érzi magát, rajtam leginkább az “olyan elemi szinten hullafáradt vagyok” és a “Jézus, b•zmeg, hogy nézek ki” lelkiállapotok uralkodtak el felváltva.
Persze, a tudatos elme tudja, hogy a kitartóan emelkedő testsúly az jóóó, értem? Azért ritka alattomos egy gyomros, mikor a doki a gyermekmedence lefolyónyílásán pihenő méhlepény miatt minden sportról azonnali hatállyal letilt. Nagyon sok kilométert és hajnali edzést raktam bele, hogy az “ő egy kedves lány”-ból “őt én is”-t faragjak, biztos voltam benne, hogy a kímélő sétával nem fogom tudni tartani a szintet.
Egyébként nagyjából egy trimesztert toltam — vagyis hát tekertem — le még biciklvel közlekedve. Sajnos bármelyik tetszőleges rendelőben bármilyen tetszőleges vizsgálatra érkezve olyan megvető pillantással méregették a bukósisakomat, mintha legalább is vodkás üveget csatoltam volna fel a hátizsákra.
Plusz tíz kiló kit zavar, gondolod magadban, és a nálad kábé tíz kilóval nehezebb barátnőd jelenik meg lelki szemeid előtt, akinek már van gyereke. Valahogy annak a gyereknek is össze kellett jönnie, nem?
Ja, globális értelemben nem az a gond, amikor az a 60-70-80 kiló egy csontvázon egyenletesen oszlik el — egy husis felkar vagy egy karfiolsegg senkit nem fog megakadályozni abban, hogy fickósra vegye az estét. Ha viszont egy extrém jól pakolható övtáskába felcsatolsz egy görögdinnyét, és úgy próbálod elengedni magad, az mindenhogyan k•vára útban lesz. Hasra ugye értelemszerüen nem fekszünk. Hanyattfekve a baba azonnal a gerincednek szorítja azt a vénát, ami a szívbe szállítja a vért — utolsó koherens gondolatod, hogy apa bárcsak egy oxigénmaszkot rántana elő valami más helyett. Oldalt meg, mire körbeékeled magad 17 kispárnával, apa már az utolsó fejezetnél jár a könyvében, és rég nem a feladatra koncentrál.
Nem utolsó sorban a terhespornó is erősen niche piac, korántsem biztos, hogy pont apának pont nagyon fekszik (ba-dumm-tss). Ne keress rá. Én figyelmeztettelek.
Tekerünk egyet az idővonalon. Ahol a fele génállomány vígan bement, ott bizony az egész baba rohadt kényelmetlenül jön ki. Még ha az ember meg is ússza két öltéssel, egy jó darabig még a tampon gondolatától is kiveri a víz, nem hogy.
A nőgyógyász egyébként azt szokta mondani, hogy hat hét. A frissen szült kismamák meg azt szokták gondolni, hogy persze, hat hét hónap. Nyilván egyéne válogatja, de fejben azért eltart egy darabig, mire Anya libidója megküzd a fejős tehén és kaka-connoisseur mentális blokkokkal. Ha meg valami vészesebb sérülés történt szülés közben, még annál is tovább. Ne keress rá a negyedfokú gátizomszakadásra, ha kedves a (nemi) életed. Én figyelmeztettelek.
“Ezen a pólón látszik valahol hányásfolt?”
Eltelik pár hét, Anya vesz magának egy ötös csomag fekete egyenbugyit, mert a mintások túl egyértelműen emlékeztetik, hogy hány napja zuhanyzott utoljára.
Fúj, ne már, nem igaz, hogy nincs rá öt perce egy napban, gondolod magadban, és az instagrammos momfluencerek jelennek meg a lelki szemeid előtt, akik minden nap frissen böngyörített hajjal jelentkeznek új videójukban. Nem az öt percen múlik, hidd el. Az első három hónap 0-24 készenlét, nem az van, hogy nem tudsz elmenni zuhanyozni, hanem az, hogy k•rvára nincs kedved.
Azért vannak mostazonnal helyzetek is. Pár hónapos volt még csak a baba, a rugalmas kendőben aludt rajtam, én a gép előtt ültem. Picit helyezkedett álmában, aztán — FFFRRRSSSCS. Pelenka bakik bármikor előfordulnak, de amikor így érzed, hogy a hasadon terül szét a meleg, híg fos… Öt méter textillel van szorosan rád tekerve egy réteg barnamaci, egy pillanatra azért elszáll belőled a lélek. A biztonság kedvéért a kádban állva bontottam le az egészet, nehogy a szőnyeg is kapjon belőle. És ha már a kádban álltam póló és nadrág nélkül, egyik dolog a másikhoz vezetett, és felindultságomban még a Chewbacca lábaimat is orvosoltam. Azt a pocakkal nem igazán értem el, utána meg leszartam, már elnézést.
Többször komolyan eljátszottam a gondolattal, hogy a hátközépig érő hajamat valami tengerészgyalogos fazonra tolom le, annyira idegesített a macera. Nem gondoltam, hogy azzal szarabbul néznék ki, mint a takarítós konttyal, amivel napokra letudtam a frizura-kérdést. Egyszer azért elpattant, hogy nem kéne ennyire élni ezt a fél-hajléktalan arculatot, és a babát a játszószőnyegen kitámasztva, hogy nehogy elguruljon, kicsörtettem a tükör elé. Kisvártatva a következő párbeszéd zajlott le:
“Mi történik?” kérdezi Apa bátortalanul.
“Fésülködöm,” felelem én, két fájdalmas szentségelés közben.
“…húsz perce?”
Fokozódó intenzitással tépem a hajam, már bokámig ér a szöszcsomó, amiben állok.
“Nekem nem Voldemort kandikál ki a tarkómból, hanem a kib•szott Bob Marley.”
Ultra fos nap következik, vigasztalhatatlan pocakfájás, huszonöt perces alvások, lerakhatatlanság, front, ami csak tetszik. Nap végére nekem is eltörik, egy kiadós sírás után Apa megértő ölelésében hüppögve próbálom ember alakú kupaccá gereblyézni magamat. Apa állát a fejem búbján pihentetve tűr. Egy darabig, legalább is.
“Ne vedd rossz néven, de egy nagyon picit büdös vagy.”
Újult erővel, nyitott szájjal folytatom a zokogást. Tényleg gond van, nekem is feltűnik — nem tudok visszaemlékezni, mikor mostam utoljára fogat.
Megint eltelik egy kis idő, legalább elvétve látszik már a susnyásból a kerékvágás, most már elhisszük, hogy létezik. Ha még egy kicsit erőlködünk, nem is tűnik olyan elérhetetlennek.
Jó nap volt, kivételesen egyszerre nem érezzük magunkat fossá amortizálva. Félszegen összekacsintunk, mikor kiviszem a babát altatni. Nagyon pici még, nem tudja összekötni az alvásciklusait. Feszülten figyelem a légzését, egyrészt, hogy tudjam, mikor indul a húszperces mélyalvása, másrészt, hogy nehogy engem nyomjon el az álom. Nagyot szusszanva a másik oldalára fordul. Fél lábbal már az előszobában vagyok. Micimackóra vetkőzünk, fölösleges műsorral nem cs•sszük a drága időt. A zokni még jól is esik a hűvösben. Valami állatos lapozót lerúgunk a kanapéról, nyilván egy halom egymásba rakható poháron landol. Az erkélyajtóig kocorognak a parkettán. Elröhögjük magunkat.
B•sszameg!
Figyeljük a csöndet.
Pici nyüffögés.
Fejezzük be vagy hagyjuk abba?
A nyüffögés sírássá evolvál.
Ajj, b•sszameg!
A minimanóból közben midimanó lett. Kísérletezünk. Felfedezünk. A gluténmentes kölespüré helyett most már az én paprikás csirkémet kenjük a lábamba. Most már a távolabbi játszótérre járunk, mert ott ritkábban futunk bele ugyanazokba az anyukákba, kisebb eséllyel veszik észre, hogy hét eleje óta ez a póló van rajtam. Nem utolsó sorban legalább hazafelé sétálva a több homoknak jut ideje, hogy kihulljon a seggemből.
A minap kicsit bebambultam, és valaki szeme láttára kaptam be valamit, ami a baba szájából kiesett. Az arckifejezése elárulta, hogy pont ugyanannyira találta vállalhatatlanul k•bszott undorítónak, mint én, mielőtt lett sajátom.
Jó, hát én meg nem fogom kidobni a kilója háromezres epret, mert egy fél hari hiányzik belőle.