|| Imagine Dragons ||
A Klub első szabálya: ha nem vagy ennek a gyereknek a másik szülője, nem vagyok kíváncsi a véleményedre.
A Klub kettes számú szabálya: k•rv•ra egyáltalán nem vagyok kíváncsi a véleményedre.
A Klub harmadik szabálya: ha az egyik szülő feladja, vagy harcképtelenné válik, a másik komment nélkül, azonnal átadja az oxigénmaszkját.
Negyedik szabály: a döntések kétszemélyesek.
Ötödik szabály: egyszerre egy problémát troubleshootolunk.
Hatodik szabály: szemüveg és cipő nélkül küzdünk.
Hetedik szabály: minden alvás addig tart, ameddig tart.
És végül a nyolcadik szabály: hogy ha ma este jársz itt először, meg kell osztanod ezt a blogot egy ismerős anyukával.
Csak vicceltem. Előfordul.
Meg lennék lőve, ha hirtelen olyan területet kéne mondanom, ami a gyerekvállalásnál gyorsabban kihozza az egység sugarú felhasználóból a tudálékos seggfejt. Egy fokkal durvább, ha ráadásul nagyobb gyerekei vannak — akkor köretnek még egy derekas mennyiségű kárörvendés is járhat mellé. A következő embernek, akiknek az arcára kiül ez az ütnivaló savanyú félmosoly és azzal kezdi a mondókáját, hogy “várj csak, majd meglátod, mikor…” annak a csillag alakú formabedobót fogom erővel letolni a henger alakú légcsövén.
Sajnos onnantól, hogy a baba érkezése publikus lesz, úgy ömlik szerencsétlen nőre a rémhírekbe bújtatott jótanács, mint egy anyatejes újszülöttből a fos. Értem én, ha valami szenzációt megosztunk, akkor attól iszonyú tájékozottnak és lebilincselő beszélgetőpartnernek érezhetjük magunkat. Azért hadd tegyem ki az asztalra — b•szott aljas dolog egy várandós kismamának, vagy egy újdonsült anyukának csillogó szemmel az arcába zúdítani valami szaftos tragédiát. Bőven eleget túráztatja magát anélkül is.
Nahát, kisbabát vársz? Jaj, gratulálok! Remélem, nem jársz úgy, mint a legjobb barátnőm húga. Ő kilenc hónapot végighányt, a végén be is fektették terhespatológiára. Azt meséltem, hogy a volt osztálytársnőmnek a nyolcadik hónapban ment el a babája? Hát én úúúgy sajnáltam szegééényt! Gondolj bele, milyen durva lehetett!
Hiszen te mindjárt szülsz! Jó, hát arra készülj, hogy valami horribilisen rettenetesen kibírhatatlanul fog fájni, meg így közben a halált kívánod majd, de biztos nem lesz gond. Mondjuk unokatesóméknál olyan durva komplikációk merültek fel sürgősségi császár közben, hogy még az ügyeletes anesztes is belehalt a szülésbe.
Jaj, megszületett a pici? Légzésfigyelőtök van, ugye? Anyám szomszédjáék nem vettek, meg is halt a kisbabájuk tizenegy naposan, hát az valami szörnyűség volt, de tényleg.
Fél éves már? És alszik? Sógornőmék mindkét gyereke borzasztó rossz alvó volt, te, hát szegény szülők három évig nem aludtak át egyetlen éjszakát sem, az valami pusztító volt. Olyanok voltak, mint az élőhalottak, sógornőm akkor hízott meg ennyire. Rá is ment a házasságuk, na mindegy, vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.
Én meg így… a te anyádat.
Ha egy tanácsot adhatok, ezeket a sztorizgató Debbie Downereket olyan gyorsan lőjük le, amennyire csak nem szégyelljük. Én az elején elkövettem azt a hibát, hogy jólnevelt balf•sz módjára udvariasan végighallgattam őket, és még az áhított lebilincselt közönség arckifejezést is felöltöttem mellé. Később rájöttem, hogy hasznosabb dolgokra is fordíthatom az energiámat, például a méhlepény tuningolására.
A közvetlen környezetemben szerencsére többnyire mindenki józan, aki meg nem, azzal hála az égnek ritkán találkozunk. Ilyen például a védőnőnk — nagy szívás, mert pusztán a házszámon múlt, hogy őt dobta a gép, de róla majd máskor mesélek.
Az én átlagon felüli kitettségem valószínűleg elsősorban annak tudható be, hogy termetre ilyen emberbe öltött shetlandi póni vagyok, ráadásul sajnos még egy mindenki unokája fejjel is megvert a sors. Valahogy ez a 70 plusszos korosztály engem mindig megtalál. Ezelőtt is nekem kellett a boltban elolvasnom az összes címkét, mert otthon maradt a szemüveg, és nekem kellett megmondanom, hogy megáll-e a busz a Tisza István téren, mert ki tud már a mai világban kiigazodni ezen a sok gyorsjáraton. Azóta a babával meg aztán pláne, pedig semmi jelét nem adom, hogy igényelném a kontaktot.
A probléma szerves része az is, hogy ugye babával többnyire akkor indulunk útnak, amikor a környék összes nyugdíjas nénije kibújik az odújából, és megkezdődik a társadalmi interakció időszaka.
Én ebben nem vagyok partner.
Az elmúlt évben egész magas szintre fejlesztettem a settenkedést. Ez egy hipervigiláns közlekedési forma, amikor a séta közben elszunnyadt babával próbálok kitérni minden potenciális zajforrás elől. Jobban vágom már, hogy itt a környéken melyik kerítés mögött van ugató kutya, mint egy megélhetési betörő. Kedvenceim még (nem) a visongó kisgyerekek, a kihangosítva mobilozó parasztok és a — dobpergés — barátkozó nénik. Utóbbiak sajnos k•rvára nem veszik a lapot, hogy azért járom az utcán a berezkát, hogy a babát ne rázzam fel, és nem azért, hogy a néni kényelmesen lépést tudjon tartani velem. De nem, ő jön, és azért is interaktál.
Aki alvó babát megközelít, arra én különadót vetnék ki. Ha pedig pusztán abból a célból teszi, hogy az anyjának beszóljon valamit, helyszíni bírságot is.
Kedvenc kommentjeim a teljesség igénye nélkül:
Nem fááázik?
Lakik itt a házunkban egy néni, vele egyetlen alkalommal sem találkoztam úgy, hogy ezt ne kérdezte volna meg, még augusztusban sem. Egy időben gondoltam, hogy felgyújtom, biztos ő fázik, és projektál.
Bekészített válaszaim közül a leggyérebb sikert a “így büntetem, mert fél hat előtt keltünk” aratta, a “minimálbéres GYED-ből csak ilyen ruhácskára telik” választókerülettől függően váltott ki felháborodást vagy együttérzést. Az “őt még fűti a hazaszeretet” az arckifejezésekből ítélve nem rögtön esett le mindenkinek.
És ez jobb, mint a babakocsi? (mikor a hordozóban van rajtam)
Erre általában lesújtó pillantást vetek a rotációs hatkerekű banyatankra (tudod, amikor az aluljáróban hallod ezt a b•szott idegesítő sha-csikk sha-csikk sha-csikk csattogást, mert épp egy ilyen húzós szar döccenget le a lépcsőn), és visszakérdezek, hogy “ez jobb, mint az online bevásárlás?” Néha szándékosan elengedem az alacsonypadlós trolit, hogy tüntetőleg a csuklós Ikarusra libbenjünk fel. Amíg a rendelőben áll a sor a lift előtt, én babával a hátamon kétszer szaladok föl-le a lépcsőn, mert csak.
Amikor a babának útközben valami nyűgje van:
Biztos éhes!
Literálisan az előző pillanatban fejeztük be az evést, nem, nem az. És nem fogom minden nyikkanásra Fornettivel betömni a száját, már így is Európa legtúlsúlyosabb nemzete vagyunk.
Süt a nap a szemébe biztos!
Jó, majd arrébb forgatom a Földet. Vagy akár ki is bírhatjuk ezt az öt méteres emelkedőt, amíg besüt a nap a babakocsi búrája alá.
Kicsit elcsúszott a sapkája!
Ez buszon történt. Azt képzeld el, hogy valami kriptaszökevény félig kidől az ülésből, és azt látom, hogy a bkv-s kezével nyúl a baba arca felé. Na ott bevérzett a bal szemem, és olyan hangon mondtam neki, hogy “KÖSZÖNÖM MAJD ÉN MEGOLDOM!”, hogy még a sofőr is a visszapillantóba kukkantott.
Lassan abbahagyom, mert már megint csikorgatom a fogaimat.
Jaj, egy utolsó! Minden idők leg-nemtudomhovatenni-bb hozzászólása egy negyven körüli faszitól érkezett. Sétálok így a felcsatolt deddel, mire párás (kicsit alulfókuszált) tekintettel rám mered, és tíz méterről felém kiabál elcsukló hangon:
NEVELJE FEL!
Majd eltűnik balfenéken.
Nem ám nevelje egészségben, vagy szeretetben, még csak nem is igaz hitben, hanem… fel.
Én meg csak pislogok… Ja, hát voltaképpen… ez a terv.