|| Tricky ||
Trigger figyelmeztetés: rémtörténet! Dun-dun-dunnn…
Ha egy tippet elfogadsz tőlem, ne várj addig, amíg már nagyon rossz lesz. A világ összes habfürdője és illatos gyertyája és romantikus regénye és én-ideje sem fogja tudni megoldani. A szülés utáni depresszió nem a te hibád, és nem is a méltó büntetésed, de attól még egy hetedhét országra szóló ultra nagy szívás.
És senki nem szeret róla beszélni — se az, akinek van, se az, aki nem érti, hogy a másiknak most akkor voltaképpen mi a f•sz baja is van. Mert nem, nem csak kicsit szomorkás a hangulata máma.
Hamarjában kiraknám az asztalra: igen. Egy minden tizedik, borúsabb statisztikák szerint nyolcadik nő vagyok, akinek az életébe nap mint nap egy kis sötétséget és kilátástalanságot csempész a PPD. Nem a levegőbe rinyálok, és nem Dr. Google erősítette meg az öndiagnózisomat. Igazi dilidokihoz járok, de róla majd máskor mesélek.
A blog is részben ezért lett. Egyfelől, hogy terápiásan levezessem a grafomániámat, másfelől hátha akad, akivel legalább a kijelzőn keresztül össze-cyber-bólinthatunk. Retek magányos érzés ám, mikor valaki nem találja a helyét a szülés utáni agyában, és nagyon nehezen nyeri vissza a terhesség előtti lelkiállapotát, mert az utolsó makacs katasztrofizáló gondolatoktól a gyerek mellett egyszerűen nincs idő megszabadulni.
Az biztos, hogy az eddigi legembertpróbálóbb évem a baba születése és első szülinapja közötti idő volt. Vagy hát tudja a tök, lehet, hogy nehezebb volt belerázódni az új életbe, mire én töltöttem be az egyet, de arról — gondolom — inkább anyám blogja szól. A legnagyobb kihívás pedig szavakba önteni és validálni ezt az egész folyamatot, mert még magamat is hajlamos vagyok lepöccinteni, hogy “más meg a rák ellen küzd!”, vagy “éheztél te valaha igazán?”, illetve “na és szegény ukránok?”
Mikor az anyalét negatív aspektusairól van szó, van valahol egy egyértelműen meg nem húzott határ. És jajj annak, aki azt átlépi.
Panaszkodni szabad arról, hogy a baba rosszul alszik, vagy jön a foga, vagy lázas lett az oltástól, vagy ezek és ilyen sorrendben. Ilyenkor mindenki együttérzően mm-hmm-zik, és titkon hálát ad az égnek, hogy az ő gyereke már külföldön egyetemista, vagy nincs és soha nem is lesz.
De próbáld csak meg azt mondani, hogy “nem élvezem”. Az mindenkinél instant kib•ssza a biztosítékot.
De te akartál gyereket!
Egy kisbaba a világon a legeslegeslegtüneményesebb csoda, ami csak az emberrel történhet!
Márpedig a természet teremtette 3D nyomtatónak a nőt. This is the Way.
A PPD nem az, hogy kisétálok az ajtón és felfekszem a sínekre. A PPD nem az, hogy a fal felé fordulva heverek egy elfüggönyözött szobában, és egykedvűen hallgatom, ahogy a baba éhesen sír. A PPD nem az, hogy olyan kis meh vagyok, de valójában csak nem aludtam jól és több vizet kéne inni.
A PPD végtelen alattomos állapot. Eltelik egy hét úgy, hogy minden szipiszupi, és van egy kellemes napirendünk, egy zsilliárd cukibbnál cukibb fotót csinálok, és még a konyhafelmosásra is sikerül időt szakítani.
Aztán valami beüt, és indul a mélyrepülés. Minden ezerszer jobban kikészít. Rájön a sikítozás. Ütöget. Tépi a hajam. Eldobálja a kaját. Egy álló órán át próbálom elaltatni, de a k•rva függöny huzigálása sokkal érdekesebb. Kettős fronthatás van. Kimegyek pisilni (nyitott ajtóval, énekelve, végig tartva a szemkontaktust) és olyan szeparációs szorongásba kezd, hogy a szomszéd ránk hívja a gyermekvédelmet. Apát irgalmatlanul felkúrják a munkahelyén. Eddig szerettük a tojást, ma öklendezünk tőle. Aztán telibe hányjuk Anyát, de a szőnyegre is jut azért. Teljes jelmezcsere, fél órán belül másodszor, az előzőt telefostuk. A babák amúgy ezt kifejezetten utálják — valahogy úgy képzeld el, mintha Steve Irwin egy epilepsziás alligátorra próbálna kantáros nacit adni.
Anya kapálózik egy darabig, aztán úgy csusszan le a mélybe, hogy ott is marad négy napig. Semminek nincs értelme, minden rossz és csak rosszabb lesz. Nem hiszem el, hogy ennyire szerencsétlen béna f•sz vagyok. Mi lesz majd, mikor kezdődik az igazi hisztikorszak? Ha most nem tudom megnyugtatni, amikor életében először náthás, mit fogok majd csinálni, amikor csúfolják az oviban? És ha kitalálja, hogy tizedik szülinapjára egy pónit szeretne kapni, mint mind a három Hanna az osztályban, hogy adom elő, hogy arra nekünk nincs pénzünk? Miattam lesz kábszerfüggő, meg majd elszökik itthonról kilencedikben. 2037-ben az ő négy pixeles tablóképe lesz 2,8-as tejesdoboz oldalán, én meg minden Aldiban zokogva omlok majd térdre a hűtőpult előtt. Én vagyok a legszarabb anya a világon, és egész életében gyűlölni fog.
Most csak azért nem utál, mert pici még ahhoz, hogy ilyen érzelmeket megfogalmazzon.
Üdv a világomban.
Na, a PPD az az, hogy sírva kérsz bocsánatot egy pár hónapos babától, hogy ilyen szar anyának született, sokkal jobbat érdemel. A PPD az az, hogy nem tudsz magadnak megbocsátani, ha valamit benézel. A PPD az az, hogy nem hiszed el, hogy a párod, a családtagjaid, barátaid tényleg szeretnek, hiszen mi a f•szt lehetne szeretni egy ilyen oxigénpusztító biodíszleten. Majd úgyis elváltok, elhidegülnek tőled, megszakítják veled a kapcsolatot. A PPD egy sötét és büdös búra a fejeden, ami mindent össze-vissza torzít, nem látsz tőle rendesen.
És rettenetesen ciki, mert mindenütt csak sugárzó ősanyákat látsz, akik négy gyereket is könnyedebben menedzselnek, mint te egyet, aki ráadásul még önálló helyváltoztatásra sem képes. És mást sem hallasz, mint jaj, élvezd ki ezt az időszakot, mert olyan gyorsan felnőnek! És mi már tervezzük a következő babát, ti mikor szeretnétek kistestvért? És jaj, minden napunk egy csoda, csak azt sajnálom, hogy nem tíz éve kezdtünk bele!
A PPD eltekeri a mélységélességet, leveszi a szaturációt és felhúzza a kontrasztokat. A PPD egy kétségbeesett kéztördelés, hogy ha rosszul lépek, valaki más életét teszem vele tönkre. A PPD méreg, amit dumcsizással nem tudok kilelkizni magamból. A PPD elhiteti velem, hogy alkalmatlan vagyok a feladatra.
Pedig nem. Csak tudod, elsőre kicsit sok(k).