Dream A Little Dream Of Me

|| Cass Elliot ||

“ALUDJÁL MÁR EEEEL!”

Apa hajnal öt negyvenkor arra szalad ki a nappaliba, hogy karjaim gyengéd ölelésében a háromhetes tüneménnyel üvöltve toporzékolok. Mentségemre legyen mondva, három után valamivel telepedtünk ki, én egy olyan max. negyvenöt percet szántam volna a kora hajnali szoptatásra. Mert ugye, ha háromkor eszik, akkor legközelebb hatkor fog, és a kettő között k•rvára szerettem volna aludni egy kicsit.

Jó, csak hát ugye az újszülöttek magasról szarnak az órára, a naptárra, a pelenkázóra és Anya cirkadián ritmusára. A pocakban nem volt sok változás, legfeljebb, hogy Anya most inkább függőleges — nagyokat lehet durmolni a ringó lépteire és a tompán duruzsoló hangjára, vagy inkább vízszintes — mehet az arcon pörgés, vízibalett, thai box, fociedzés és csuklás.

Az első három hónapban ébren vannak, alszanak, megint ébren vannak, aztán alszanak kicsit többet, te meg bámulsz ki a fejedből, és delíriumban azon morfondírozol, hogy akármelyik szó, ha sokszor egymás után kimondod, egyre hülyébben hangzik.

Hokedli. Hokedli. Hokedli.

Apa óvatosan elveszi a babát, türelmesen végighallgatja ahogy artikulálatlanul ventillálok (én b•zmeg MINDENT próbáltam már ötször átpelenkáztam nyitottam ablakot énekeltem hümmögtem b•zmeg a k•rv••st•nn•k nem alszik én nem értem mi a f•szt csinálok rosszul b•zmeg már most megbántam a p•csának kellett nekünk gyerek komolyan mi olyan k•rva bonyolult az alvásban becsukod a szemed és annyi b•zmeg), majd egy pár füldugót nyom a kezembe és elküld aludni. A hiszti utórengései közepette a fejemre húzom a paplant, és azt kívánom, fulladjak meg álmomban.

Két óra múlva arra megyek ki, hogy a baba elnyílt szájjal alszik Apán, ő meg mosolyogva ráfrissít a hup-ra. Egyik szemem sír, a másik besárgul az irigységtől—meggyőződésem volt, hogy az én mellkasomban rejlik a baba univerzumának kulcsa.

Aludj, amikor a baba alszik!

Aha, köszi. Leginkább sírok, amikor a baba sír.

Alkalomadtán visszanézek pár fotót és videót, amik az első három hónapban készültek, mert az agyam tökéletesen alkalmatlan volt arra, hogy emlékeket tároljon. Bevillan azért néhány kép — topless állok a kiságy fölött éjjel kettőkor, és úgy falom az első kezem ügyébe akadt banánt, hogy majdnem nem hámozom meg. Szoptatás közben az éhség- és szomjúságérzet egészen ismeretlen dimenziókba taszít.

A mikró szerint 6:07 van, de tudom, hogy az siet. Hirtelenjében nem tudom kiszámolni, hány óra van meg hátra, míg nyugovóra térünk, de így érzésre kábé majd akkor, mikorra a Nap felemészti a hidrogéntartalélait. Kezemben lassan hűlő kávéval állok a szakadék szélén. Elfogyott a tejem. Már a dobozos. Tekintetem a 2-es tápszer felé téved. Hosszan nézek farkasszemet a mikróajtóban a tizenöt évvel idősebb tükörképemmel. Ő nyer. De k•b•sz•tt lentről indul a nap!

Arra riadok fel, hogy valami súly nyomja a mellkasomat. Jézus, b•zmeg, elaludtam úgy, hogy rajtam van a baba!? Óvatosan csúsztatom fel a kezem a matracon — egy barom vagyok. A takaró van rajtam. Oldalra nézek a sötétben: a baba biztonságosan, az ágyunknak tolt üres kiságyában, a betonkemény kis matrac közepén a hátán szuszmorog. Az ijedtségtől egy darabig nem tudok visszaaludni — egy barom vagy, mondom magamnak 41 perc múlva, amikor csipog az ébresztő, és én semmire nem vágyom jobban, mint hogy magzatpózba húzzam össze magam, és szorosan becsukjam a szemeimet.

Megint felriadok, tapergálok körbe a mobil után. Kint még nem dereng, de atyaúristen, hány óra lehet? Pofán villant a kijelző. Átaludtam egy szoptatást! Remegő kézzel scrollozom a beállított ébresztőket — b•zmeg, félálomban kinyomhattam egyet! A világ legalávalóbb foshalmának érzem magam, amiért veszélybe sodortam a saját gyerekem életét. Könnyekkel küszködve veszem fel, mászunk ki az ágyból, és telepszünk ki a kanapéra. Ne psssh-zzél, hajnalban, egyedül minden sokkal súlyosabban üt.

Túléljük az első szakaszt, el lehet hagyni az éjszakai ébresztgetést. Amikor először alszik négy és fél órát egyhuzamban (én is), úgy érzem magam, mint valami wellness hétvége után.

De a kisgyermekes szülők élete nem csak jaték es mese! Hallottál mar a gonoszról? Az alattomos és debilizáló alvási regressziórol?

Tízgyermekes, habilitált csecsemő- és gyermekneurológus kutatóorvosként hadd spóroljak meg neked másfél év kétségbeesett guglizást: ez egy f•szság. Arra találták ki, hogy megvedd a könyvet/előfizess arra a rakás használhatatlan, influenszerek által meggyőzően előadott tippre, hogy “a babád végre átaludja az éjszakát.”

Engedd el.

Nem te csinálod rosszul.

Nem tudod se öt, se hét, se tíz tuti tippel idő előtt fejleszteni az idegrendszerét. Vannak babák, akiknek rögtön megy az alvásciklusok összekötése, vannak, akiknek nem.

Amúgy te éjjel ki szoktál menni pisilni? Visszahúzod a takarót a derekadra? Megfordítod a párnát, hogy a hűvösebb oldala legyen felül? Te sem alszod ám végig az éjszakát, csak legfeljebb kevesebbet sírdogálsz a sötétben, amikor hihetetlenül elhagyatottnak érzed magad.

Nálunk például négyhónaposan borult össze minden. Egy hónapig gyötrődtünk, aztán elértük azt a szintet, hogy elfelejtettem megvenni azt az egyetlen dolgot, amit felírtam a listára, úgy, hogy a kezemben volt a lista. Aztán elrontottam az instant rament.

Aztán k•rvára elegem lett az életből, szétszedtük a kiságyat, és azóta köztünk alszik. Igen, póló nélkül alszom. Igen, biocumi vagyok. Nem, nem gondolom, hogy azért lassan már itt volna az ideje száműzni egy másik helyiségbe, mert így sosem fog megtanulni önállóan aludni. Előtte még az egész élet, hogy k•bszottul magányosnak érezze magát, legalább az elején hadd pihentesse rajtam a lábacskáit.

Ha a te kisbabád nyugodtabban alszik a babaszobában, mert nem vered fel a horkolásoddal, akkor tök jó. Ha a te kisbabád igényi a saját kiságyat, de a ti hálószobátokban van, tök jó. És ha a te kisbabád téged igényel, az is tök jó. Rengeteg energiát megspórolhattam volna, ha nem próbálom megoldani azt, ami számomra nem probléma.

Mondok jobbat: a napközbeni alvások is 100%-ban velem zajlanak. Igen, másfél évesen is. Persze, van egy ilyen kép az ember fejében, hogy pontban délután kettőkor ad egy puszit a buksira, elénekel egy dalt, a baba lehúnyja a szemecskéit, engedelmesen azonnal elalszik és 16:30-ig meg sem nyikkan. Ezalatt Anya fényképalbumot rendezget, videochatel a barátnőivel, vesz egy forró fürdőt, muffint díszít és gyöngyöt fűz, de ez nem így és főleg nem az első évben történik.

Hajlandó vagyok ezen a dombon meghalni, de kevés dolog múlja felül azt, amikor a nap közepén elvonulsz egy csendes, sötét szobába, összekuckózol egy babával és indulhat a chill. Anya is alszik, vagy a párnának támasztja a kindle-jét, vagy mindless scrollozik, vagy online bevásárol, vagy blogot ír. Közben hallgatja a ritmikus babaszuszmorgást.

Anélkül, hogy úgy tűnne, k•rvára meg akarom mondani a tutit, szerintem aki éppen nincs benne, annak fogalma sincs, mi munka van abban, hogy a baba elaludjon és alvva maradjon. Ha (még) nem vagy anyuka, akkor valószínűleg úgy gondolod, hogy a gyereket be kell rakni a rácsos ágyba, ‘oszt ennyi. Ha meg már jóval nagyobbak, és rég kinőttek a napközbeni alvásból, akkor valószínűleg az agyad szelektíven lefojtja ezt a traumát.

Tudd, hogy akinek három év alatti gyereke van, netán egynél több, az egész lényével azon dolgozik, hogy a gyerek jókor, jól és jó hosszan aludjon. Idő előtt megszakad a szundi? K•baszott nyűgös lesz egész délután, amikorra pont valami elmenős program van leszervezve. A késő délutáni séta közben a totál semmiből elaludt a babakocsiban? B•szhatod az esti filmnézést, háromnegyed tíz előtt nem fog újból elfáradni. Te már alig állsz (ülsz) majd a lábadon, de még ötszázszor ki-be-ki-be kell majd pakolgatni a kosárból a dínós kisautókat. Kicsit tovább maradtak a vendégek? Az sz•pó, mert ha egy baba túlfárad, elönti a kis szervezetét az adrenalin, és annyira felpörög, hogy egy másfél óra hisztis tekergéssel megtoldja majd az esti lefektetős rituálét.

Egy ilyen alkalommal egy türelmetlenebb ringatás közben úgy orrnyergen fejelt, hogy a szemem is bekönnyezett tőle. Másik alkalommal nem voltam szerencsés, a kőkemény is koponyájával úgy szájon kapott, hogy belülről átharaptam a saját ajkamat, másnapra növesztettem egy fél szájnyi lila huplit. Nagy mázli, hogy ez a státusz után történt, és nem kellett az új védőnőnek magyarázkodni, hogy tényleg nem Apa b•szott le nekem egy k•rvanagyot, de őszintén, totál nincs otthon semmi gond.

Ha magától ébred fel, hát ez van. De ha emberi mulasztásból megy fossá az én délutánom, azért a másodperc töredéke alatt képes vagyok gyorsulni a százra.

Vasárnap délután van. Valahol a házban fölöttünk valakire rájön a barkácsolhatnék. Két pici fúrás. A baba szusszan egyet, én összeszoruló segglyukkal figyelem a szempilláit. Hatvan másodperc szünet. Aztán a f•szjankó így istenesen nekidurrant. A baba úgy néz rám, mintha elárultam volna, és szívszaggató sírásba kezd. Fogaim között szűrt halkan duruzsoló káromkodással kicsit megnyugtatom, Apa betonból faragott arccal átveszi, én mezítláb repülök ki az ajtón.

Kettesével szedem a fokokat. Hallgatózom. Még eggyel feljebb? Ha megtalállak, b•zmeg, egyikünket zsákban hozzák le, másikunkat bilincsben.

Nem derült ki, hogy ki volt. Valószínűleg egyelőre nem fogok a kecskeméti börtön anya-gyermek részlegéről blogposztot írni.

A karbantartó kétszer játszotta el, hogy két, egyre agresszívabb kopogtatás után beletenyerelt a csengőbe is. Második alkalommal Apa nyitott ajtót, egy kicsit tartottam tőle, hogy fülem hallatára reccsen majd ketté az állkapcsa. (Már a karbantartóé.) (Egyébként ritka ellenszenves egy menyét az a fószer, de azért nem veretném meg.)

A rasztahajú, torkig tetkós Wolt futár bezzeg telefonon szólt, hogy bocsi, itt áll az ajtó előtt, de látja a babakocsit és nem akart becsöngetni. Borravaló helyett kis híján társkártyát csináltattam neki.

SMS érkezik a látogatótól, negyvenkét perccel a megbeszélt időpont előtt: “Kicsit hamarabb értem ide, jöhetek?”

Pulzusom instant felugrik a kolibri-regiszterbe. Nem, nem, nem, nem, NEM! Még alszik!

Tudom, hogy mennyire béna klisé, hogy a szülők alig várják, hogy a gyerek elaludjon. Nem azért, mert nem szeretek vele időt tölteni, hanem mert nekem is szükségem van egy másfél órára, amíg egy kicsit egyedül lehetek a fejemben.

Aztán úgyis pakoljuk tovább a dínókat rendületlen.