|| Kylie Minogue ||
Most, hogy az előző poszttal sikerült mindenkit lehozni az életről, egy kis vidám nosztalgiázásra kerítenék sort.
Verőfényes júniusi vasárnap volt. Egy ideje már olyan kis fáradtkának éreztem magam, de a heti 35+ kontaktórám mellett nem tűnődtem sokat a jelenségen. Azért a háttérben motoszkált egy kicsit, de gondoltam, lenyomom gyorsan a vasárnapi két csoportomat, addig nem foglalkozom vele.
Bedélutánodott. A harmadik liter teámat hörpöltem fel. Tulajdonképpen whatevör, gondoltam magamban.
Várt vagy nem várt, akinek a két piros csík láttára nem egy zsigeri TYŰ, B•ZMEG! szökken ki a fogai kerítésén, az hazudik.
Bugyi-macinaci felránt, a pálcikát a nem-pisis végénél szorongatva rohanok be Apához — ezt ekkor ő még nem sejti — és mutatom neki, hogy HAJJAJAJAJ.
Felpillant a WireGuard hegesztéséből, ujjai megdermednek a levegőben a billentyűzet felett, és kérdi:
“M-mit kell ezen nézni?”
Ezen a ponton én már sírva ülök a kanapén, ettől egy picit ő is kilendül a zónából (a vasárnap délutáni csendes IT-zás nálunk nem így szokott kinézni), aztán valahogy csak kinyögöm, hogy kisbabánk lesz. Aznap még kábé négyszer sírom el magam, hogy dejóvégrevégrevégre, meg most mi lesz, hogy lesz, meg navárjál akkor hét-nyolc-kilenc, szóval február és aztak•rvademostkomolyan.
Másnap nem csak a generikus fáradtság folytatódik, de most már a munkára is b•szott nehéz koncentrálni.
Következő héten a nőgyógyásznál bekukkantunk, nekem fordítja a monitort. Hát, én nem vagyok ultrahang-specialista, de a nagy pulzáló szürke felhő közepén ott termett egy fekete kör, abban meg bizony ott héderel egy szürke babszem. Na de ezeken a varázspálcákon már mikrofon is van, dokibácsi csutkára durrantja a hangerőt, ZSUNK-ZSUNK-ZSUNK remegnek a hangfalak. A bab szívhangjára nem álltam készen.
Itt zárójelben jegyzem meg, ekkor még peak covid van. Ha valaha eltűnődtél, hogy milyen, mikor a FFP2-es maszkban taknyod-nyálad összefolyik, hát nem elegáns. Kézhez kaptam gyermekem első fotóját (még nincs másfél éves, de azóta háromezernél tartunk), és úgy tekertem haza a bringán, mint aki előtt feltárultak az univerzum titkai.
Nem sokkal később találkoztam a védőnőnkkel is. Első alkalommal megkérdezte, hogy kábé mennyi a vérnyomásom, úgy, hogy kettőnk között, az asztalon pihent a vérnyomásmérő. Ettől rögtön éreztem, hogy kábé magasabb lett. Aztán valami unokaöccséről csacsorált, miközben az adatokat töltögette.
“Ó, te nagyon sovány vagy, nyugodtan hízhatsz majd tizenöt-húsz kilót is!”
Elképzeltem magam így vágósúlyban, és udvariasan hallgattam. A néni úgy festett, mintha egynél több terhességnél fogadta volna meg a saját tanácsát. Első körben nem győzött meg, de gondoltam, adok neki még egy esélyt. Biztos, hogy a napsugaras kis optimizmusom miatt csalódom ennyit a világban.
A várandósságnak ugyanúgy három harmada van, mint egy jégkorong meccsnek, és az ember mindinkább úgy érzi magát, mint egy nagyon béna hokikapus mögötti háló. Amíg még elfért a vízibalerina, én kétszer éltem át 180 fokos fordulatot — na, az olyan, mint mikor a centrifugáláshoz ér a program, csak te vagy a mosógép. Húszperces csuklások kizárólag éjjel kettő és négy között jöttek rá. Annál így szétteszed a kezed és várod, hogy abbamaradjon, mert hiába iszod te a vizet orrbefogva, az ahhoz az icurka-picurka rekeszizomhoz képest másik rendszerben fut. Az elektromos fogkefétől mindig nagy ficánkolásba kezdett, gondolom, attól az egész csontvázam berezonált.
Egészen addig urbánus legendának tartottam a szagokra való érzékenységet, mígnem egy reggel a teraszon állva egyszer csak éreztem, hogy a kettővel felettünk lakó golden retriever kint fekszik az erkélyen. Nem csaholt, nem zörgött a játékával, még csak nem is fürdött meg frissen a Rákospatakban, ázott kutyaszagba burkolva a kerületet, csak ott hesszelt.
És én kiszagoltam.
Aztán egyszer kipakoltam a hagymákat a bevásárlószatyorból, és egy pillanatra így táplálkozó gyűrűsféreg módra pofán terített a nedves, agyagos földszag. Hívom Apát, te, ezek rohadtak? Hűségesen körbeszaglássza mind a kilenc hagymát, semmi. Nekem közben teljesen elment a kedvem a főzőcskézéstől.
200 méterre lakunk egy benzinkúttól, ezt így hagyom süllyedni. Nagyon vártam a második trimesztert, addigra elmúlt a hiperorr szindrómám.
Aztán ott volt a kérdés: mikor ildomos közhírré tétetni? A legszűkebb család előtt nem volt titok, de a munkahelyen sokáig vekengtem. Arra nem számíthattam, hogy valaki majd rákérdez, én meg majd elpirulok és párás tekintettel előrántok egy babacipőt, és egymás nyakába borulva hullajtunk örömkönnyeket. Full time home office-ban dolgoztam, nyaktól lefelé 2020 nyarán láttak utoljára. Lett is vagy tizenöt új kollégám, akikről a generikus ZOOM avatar miatt lövésem sem volt, hogy hogy néznek ki.
Varrantál egy ilyen bejelentés egy telefonhívást? Vadásznom kéne valahonnan cuki apabakancs-anyamagassarkú-babatutyi sablonfotót? A facebookon megosztott ultrahang képektől engem — minden tisztelettel — a hideg kiráz. A főnivel toltunk egy one-on-one meetinget (nem éreztem őszintének a mosolyát, és első kérdése az volt, hogy nyáron esetleg már számíthatnak-e rám), a teljes kiterjedt baráti köröm pedig belefért három Signal üzenetbe (milleniál vagyok, na).
Meg aztán van olyan oldala is a dolognak, amiről keveset beszélnek az emberek. A nagy genetikai ultrahang vizsgálaton nem csak az derül ki, hogy kék vagy rózsaszín cumiláncot csináltassunk-e.
Vállalom, hogy elveszítem a kétfős olvasótáborom felét, de szerintem nem minden élet ajándék. Végtelen megosztó kérdés, és tiszteletben tartom a mindenáron-álláspontot is, de ebbe szerintem anyán és apán kívül senkinek nincs beleszólása. Hála az égnek mi mindig is egy lapon voltunk — annyi minden más is eltekerődhet, akár a szülés közben, akár valami olyannal, amivel majd tízéves koráig futhatunk diagnózis után — szóval, ha lett volna olyan bug, ami még a release előtt kiderül, mi azt választottuk volna, hogy ebből a körből kimaradunk, és inkább újat dobunk. Szerencsére a 20. heti UH-n is felvillant a zöld lámpa, onnantól nem volt már titok.
Menet közben vészhelyzet szerencsére csak egy volt, de ez most vidám poszt akart lenni, arról majd máskor mesélek.
Hűségesen jártam az egymillió vizsgálatra. Szerintem drogelvonón nem kell ennyit pohárba hugyozni, mint abban a kilenc hónapban. Velem minden kicsekkolt, a babát mérték picurkának — arányos volt, és tartományon belül, meg a Czeizeles doki sem tördelte nagyon a kezét, látván, hogy alig érem el a kabátakasztót és úgy mászom fel a vizsgálóasztalra, mint a kétévesek a trolin az ablak melletti ülésre.
Belecsúsztunk a télbe, meg a célegyenesbe. Nem nagyon tudtam már enni (nem fért hova), nem nagyon tudtam mélyeket lélegezni (nem fért hova), cserébe nehezen fogtam vissza a Rick Sanchez-böfögéseket. Ha nem állok át az óránkénti a wc-lehúzgálásra (ebbe öt-hat pisilés fért el), most még rosszabb lenne a helyzet a Föld ivóvíz-készletével. Mikor emlékeztet egy kismama a legjobban egy interpretatív táncosra? Mikor cipőt köt.
Engem különösebben nem foglalkoztatott a magánkórházban szülés gondolata, meg az akkor frissen hatályba lépő szabad orvosválasztás megszüntetése sem lendített ki az equilibriumomból. Úgysem ismertem a területileg illetékes kórházban senkit, nem bántam az ügyeletben szülést. És nem is bántam meg, de arról majd máskor mesélek.
Terminus előtti hajnalon kis tócsa közepén ébredtem. Orron át szipkázott Red Bullos dupla ristretto nem dobja meg úgy a pulzust, mint amikor 39+6-nál go time van. A szívverésemre még a szomszéd bácsi is felhorkant álmában.
Kezdődik, apa, apa, kezdőőődik!
90 másodperc alatt útra készen állunk, repült a csomagtartóba a hátizsák, a hétfő reggeli csúcsot megelőzve értünk a kórházba.
Nem is kellett kopogtatnom a gólyás ajtón, elég volt közel tartanom a remegő kezemet. Mosolygós szülésznő dugta ki a fejét, bekísért, én a pulcsit húztam fel, ő meg kapta elő a CTG-t. Tappancs a pocaknak, keresi a szívhangot.
Semmi.
Áttolja másik oldalra. Egykedvűen sustorog a gép. Kicsit megmasszírozza a hasamat (a bump kis híján megkerüli a gerincem). Semmi. Csend, de adás nincs. Ez hatvan másodpercig tart. Tökéletes időzítéssel kér, hogy üljek le és dőljek hátra, mert a következő pillanatban elájultam volna.
BA-BUMM BA-BUMM BA-BUMM
“Na, itt van hátul, csak biztos aludt még.”
Én így felöltöm a gyári beállítás mosolygós arcomat, de hirtelenjében elfelejtem, hogyan kell szavakat formálni.
Kisvártatva becsörtet a szülész-nőgyógyász, köszönés helyett a fejével biccent a vizsgálószék felé, hogy pattanjak fel. Nézem azt a széket — mintha Gábriel arkangyal mellé kéne felmásznom a Hősök terén. Egy halászhajó fedélzetén vergődő tonhal kecsességével helyet foglalok, közben magamban k•rvaanyázok a kengyelek miatt, amiknek a hosszát a norvég női kosárlabdaválogatott lábaihoz állították. Dokinéni annyi lakmuszpapírt tol fel, hogy a tekercs vége a torkomat kaparja. Hát itt a kapunyitás bizony még a kanyarban sincs, akkor csókolom. Távozóban lecsesz, amiért az ambuláns lap aláírásához kölcsönkértem egy tollat, ezért döglünk halomra a covidtól, mert egymás tollát taperoljuk.
Én meg így… még a bugyim is az öltözőben van, b•szki, nem lenne sokkal higiénikusabb, ha a seggemből rántanék elő egyet.
Tudom, min kuncorogsz most magadban, de eskü nem pisiltem be álmomban. Nem tudom, mi volt, de hiszek a kutyaorromnak. Két nap múlva jöttünk megint kopogtatni a gólyás ajtón, de akkor már nem küldtek haza.